Örökkön örökké

Letette a telefont, majd gyorsan nekilátott a gépelésnek. Még három anyagot kellet előkészíteni, mire jön a főnök. Kilenc éve dolgozott ennél a cégnél. Biztos állás, ingatlanokkal foglalkoznak. Ingatlan adás-vétel, értékbecslés, tervezés és kivitelezés. Ildi az irodavezető. Titkárnőként kezdte, kitartó, precíz munkája és mániákus pontossága eljuttatta ide. Kinézetre átlagos nő. Rövidre vágott, barna haj, közepes testalkat, közepes magasság. Nem feltűnő személyiség. Ruházata legtöbbször -az irodai munkáknak megfelelően- egyszerű, elegáns, ma épp egy szürke szövetnadrágot, fehér blúzt viselt. Egyetlen ékszere: karikagyűrűje. Ferivel hat éve házasok. Nagy szerelem, erős kötődés. Feri, a férj, egy autószalonban dolgozik, mint karosszéria lakatos. Szorgalmas, dolgos ember, kétkezi munkásként teremti meg az egzisztenciáját. Magas, erős testalkatú. Arca kissé borostás, nem szeret gyakran borotválkozni, mert a vaspor marja a frissen borotvált bőrét. Hetyke bajúsza van. Haja rövid, sötétbarna. Sosem félt a kihívásoktól. Ha kell, tizenhat órát is eltölt a műhelyben, fáradtan, éhesen is, de a munkája akkor is pontos és kidolgozott.
Gyermekük nincs. Ildi méhe nem alkalmas egy magzat kihordására. Tudják… Tudják kiben van a hiba… Megoldás? Már végigjártak minden nőgyógyászt a környéken… nincs megoldás. Új méhet nem kaphat… Isten így akarta.

Épp készen lett az utolsó ingatlan fényképeinek szerkesztésével is, mikor jött a főnök. Kitűnő üzletember, tisztelettudó, bölcs ember, tudja, mikor mit tehet meg.
-Ildikó, ne haragudjon, ma már nem fogunk bele az új munkákba. A gyerekeknek megígértem, hogy leviszem őket a strandra. Nyugodtan menjen haza, főzzön valami finomat a férjének, megérdemli!
– Rendben van Laci. Köszönöm! Jó szórakozást a gyerekekkel és üdvözölöm Vecát! – mondta a tőle megszokott hűvös, de mégis kellemes hangnemben.
Laci kacsintott egyet, és már indult is.
Ildi még kicsit összerámolt az irodában, majd gépies mozdulatokkal bezárta annak ajtaját.
Mára ennyi. Hadd menjen, hadd szórakozzon… megengedheti magának, megvan mindene.-gondolta magában és lehorgasztott fejjel elindult hazafelé.
A buszon a sofőr mögötti ülésen foglalt helyet, könnyű leszállni, közel van az ajtó és még a rádiót is hallhatja:
-….Újabb autóbaleset történt az M1-es autópályán. Személyautó ütközött egy másikkal, egyetlen túlélő: egy ötéves kislány, őt védte a gyermekülés. A baleset további körülményeit még vizsgálja a rendőrség. További híreink…
-Szegény gyerek! Kitudja van-e aki vigyázzon rá!- szólalt meg a sofőr
-Ha szerencséje van, ott a nagymamája, vagy valami rokona, ha meg nincs, ott a gyermekotthon. Felügyelet nélkül úgyse marad.- hangzott a rideg megoldás egyik utastól.
-A gyermekotthonból majdcsak örökbe fogadja valaki… Sajnálom a gyereket. Mekkora fájdalom lehet ez egy ilyen kisgyereknek.- fűzte tovább a gondolatot a sofőr. Fiatal, jóképű, és úgy látszik gyerekszerető…
Ildi hallgatagon ücsörgött. Hatalmas zöld szemei bambán néztek ki az ablakon. Gondolatai nem a földön jártak. Szebb világban járt ő. Elképzelte, a halott anyának kezet nyújt, majd barátságosan átöleli: – Nekem sincs gyermekem. De te legalább látod innét fentről, ahol mi vagyunk. Érezted, ahogyan a hasadban mocorog. Érezted azt a gyönyört, amikor világra jött. Vigasztaltad, mikor jött a foga, hordtad oviba, ahol anyák napi verset szavalt Neked, csakis neked… Látod, épp most viszik a nővérkék neki az ebédet… látod, vigyáznak rá… ne aggódj. Nekem soha nem volt gyermekem…
-Szabad a hely, drága?-rázta fel mélázásából egy kicsi, öreg néni.
-Persze! Tessék leülni, én úgyis leszállok a következőben!
Léptei inkább vágtára hasonlítottak, úgy sietett végig a járdán. Sietett mihamarabb eltűnni az emberek közül… Ezek a szemtelenek mind most hozzák haza az oviból a gyerekeit. Pont, amikor erre jövök… sietek, csinálok valami finomat mire jön Feri.

Feriéknél nem volt most sok munka. Ötkor már otthon is volt.
– Áhh, szivem, mi ez a jó illat, csak nem lecsót csináltál az uradnak? De szeretlek is én téged! – majd egy jó erős, szenvedélyes csókot adott a feleségének.
– Jól érzed, lecsó. Igyekezz a mosdással, most lett kész, jó meleg.
– Most csak kezet mosok, nagyon éhes vagyok, ráér a zuhany utána is.
– Jól van, gyere, kiszedem. Együnk.
– Amúgy hogy-hogy ilyen hamar itthon, szivem?
– Laciék mentek a strandra a gyerekekkel, engem meg elengedett….kár hogy én nem tudtam neked szülni akivel lehetne kirándulni… – mondta kókadtan, hangulatához méltóan.
– Az istenit neki! -dühösen csapott az asztalra hatalmas öklével- Már megint a gyereken jár az eszed! -ordította, majd az összerezzent asszonykát magához húzta. Erősen. Szorította, az szinte levegőt sem kapott. Mondtam már, hogy én szeretlek gyerek nélkül is, szeretlek örökkön örökké… – lágyult el hangja, puszilgatva az asszony homlokát..- Nekem nem kell gyerek, nem fér bele a napirendembe. – mondta hihetetlen hangon.
– Baleset volt az M1-esen. Hallottad? – lökte el magától férjét Ildi.
– Ez meg hogy jön ide? Nem.. nem hallottam.
– Egy kislány marad meg… Öt éves. Fogadjuk örökbe!
Laci mint, akit fejbe vágtak, a meglepetéstől úgy ült le az asztalhoz.
– Fogadjunk örökbe egy gyereket?- döbbenet volt a hangjában.- Nem azt akartad, hogy te hordd ki a babát? Mindig érezni akartad, hogy mozog a hasadban.
– Már nem akarom! Lassan negyven leszek, mire várjak még. Csodára? Megmondta Rácz főorvos is, hogy nem lehet mit tenni. Ott voltál, tudod.-Ezt a kislányt felnevelném. Öt éves, még megszeretne. Egy nagyobb gyerektől félnék, lehet, nem szokna meg… egy kilencévest már nem mernék.. lehet, nem fogadna el anyjának.
– Jól van szivem! Ahogy akarod. Csak aludjunk rá még egyet vagy kettőt….
Másnap Ildi vidáman tért be az irodába. Munkája mindig kifogástalan volt, ma még vidám is volt hozzá. Feltűnt ez a főnökének is.
– Ildikó, vallja be, mit csinált magával Feri tegnap délután, hogy ilyen vidám! -mondta viccelődve.
– Örökbe akarunk fogadni egy gyereket! – Ildi már alig várta, hogy megkérdezze tőle főnöke, hogy mi a jókedv oka, máris mesélni kezdte. – Kislányt szeretnénk, rózsaszínűre festjük a szobája falát, baldachint teszek az ágya fölé, hercegnős szőnyeget fogok az ágya elé tenni, citromsárga, virágos papucsot néztem ki neki idefelé jövet. A függönye fehér lesz, csipke, hogy kilásson rajta.
– Óh, Ildikó! Nagyon örülök a döntésüknek. Én már korábban is javasolni akartam, de nem mertem.Ha gondolja, van egy ismerősöm a gyámügyön, segítséget kérhetünk tőle az elindulásban. Várjon! – elkezdte nyomogni a telefonját- itt a száma, hívja fel, és hivatkozzon rám. Vagy nem is! Mikor ráér a férje, elviszem magukat hozzá, úgyis rég láttam Jocót.
– Holnap! Most felhívom, hogy kérjen egy nap szabadságot holnapra. Köszönöm főnök!
– Ugyan! Na, mondja, gyorsan, hogy milyen anyagból készült az a ház a Kiss utcában?
– Falazata szilikát blokk, közfalak téglából – folytatták a munkát.
Másnap reggel Ildi beköltözött a fürdőbe, és királynőként jött elő. Rég látta így feleségét. Finom sminket is készített magának Szemkontúr ceruzával kiemelte szemei szépségét, barna szemhéjárnyalóval elmélyítette amúgy is csodás tekintetét. Ajakira áttetsző szájfény került, haját feltupírozta, hajlakkal rögzítette. Szürke hétköznapi szövetnadrágját egy fekete, élvasalt,de nőies szabású darabra cserélte, felsője szintén fekete, derékig érő, szűk fazon, arany hímzéssel a nyakán. Derekán vékony, aranysárga öv. Kiemelte nőies alakját.
– Nagyon csinos vagy- hüledezett Feri! Még a kapcsolatuk elején látta ilyen ragyogónak Ildit. Mikor még nem tudtak semmit.
– Köszönöm. – mosolygott a nő fejét félre biccentve.

Csendesen, magukra erőltetett nyugalommal érkeztek a gyámhivatalba. A gyámhivatal a város északi részén helyezkedett el, frekventált és jól megközelíthető helyen. Alacsony épület, falai zöldre festve. Ajtaja gyönyörű, lakkozott, fenyőfából készült. Már várta őket József, a főnök régi iskolatársa. Laci bemutatta a házaspárt, és kiosont kávézni.
Ildi elmondta, kit szeretnének örökbe fogadni. A válasz meglepte, nem erre számított, már a tervei is megvoltak… de mégis örült a fejleménynek.
– Többen is érdeklődtek már a kislány után, ezért utána is jártam az esetnek, de még él a nagymama, aki gondját viseli. Saját családjával, megszokott környezetben nőhet fel a kicsi.
-Értem, örülök. -mondta zavartan- vagyis nem örülök, de jó, hogy a nagymamája… szóval érti.. örülök…- lemondás volt a hangjában, kiábrándulás és fanyarság-.
-Szivem! – Feri erős és határozott hangja kissé felrázta Ildit.
-Semmi, semmi gond, Feri…értek én.. értek én mindent, ez így van jól.
-Asszonyom! Ne aggódjon, a főnöke jóbarátom tegnap este még felhívott, elmondta és látom is, hogy nagyon jó szülők lennének, indítsunk el egy örökbefogadási kérelmet…várni kell, -nem mondom,- sokat kell várni, főleg ha kitételei is vannak, például korosztályra, nemre…
– Igaza van az úrnak! Indítsuk el! Mit kell tennünk? – Feri átvette az irányítást. Határozott, kemény ember volt, hamarább is megtehette volna…
A gyámügyes vázolta a feladatokat, a lépéseket, a kritériumokat és a követelményeket, amiket végig is jártak Feriék. Minden megfelelő volt. Munkahely, saját lakás, tiszta, rendes, ápolt környezet, a pár egészségügyi és mentális állapota. Már csak a gyerekre vártak. A telefon sosem merülhetett le, sose maradhatott a táskában, hisz' bármikor telefonálhattak. Vártak. Türelmesen vártak már hosszú hónapok óta, mikor Ildinek bevillant valami. A kritériumok…
– Feri, menjünk már be a gyermekotthonba és írjuk át a papírt!
– Mi van drágám? Milyen papírt? – értetlenül kérdezte Feri.
– A feltételek… Nem fontos kislány… és lehet kilencéves is. Annak is kell anya! Én jó anya lennék.
– Jól van szivem, menjünk! Szeretlek!
– Szeretlek!

A gyermekotthon hatalmas építménye előtt álltak meg. Többszintes, nagy ablakokkal és nagy udvarral. A hátsó részen mintha játszótér lenne berendezve, annyi játék, csúszda és hinta van.A falak komorságát az ablakokon kikukucskáló gyermek-arcok törték meg.
Ildiék tanácstalanul nézelődtek, mikor a portás hölgy sietett segítségükre.
– Örökbefogadási kérelmet nyújtottunk be a gyámügyön, azt mondták, ide küldik tovább a papírokat, most szeretnénk változtatni valamin.
– Jöjjenek! – szólt fáradtan a fiatalasszony, majd felkisérte őket egy csodaszép, világos, zöld növényekkel teli irodába, ahol egy alacsony,duci, rövid hajú asszony állt szolgálatukra.
– Te, Feri, ez a nő meg olyan mint Kalálka néni! -suttogta Ildi…
– Jajj, szivem…
– Tessék, csak tessék, foglaljanak helyet! Mondják, mi szél hozta önöket hozzánk? Önök akarnak legfeljebb ötéves kislányt, ugye? Várni kell még kedveskéim.
– Nem, nem… már nem. Szóval… már nincs megkötésünk. Lehet fiú is… és nem fontos hogy ötéves korig nézzük…
– Áhh, értem szivecském, sokallják a várakozási időt, ugye? Sokan vannak így, van aki éveket vár, mire megérkezik álmaik gyermeke.
– Igen, vagyis nem. Én , tudja, rájöttem, egy kilencévesnek is kell anya…
Kalálka néni kinézetű hivatalos személyünk mintha meglágyult volna. Szemüvegét az asztalra tette, és Ildi szemébe nézett:
– Minden tiszteletem az öné, hölgyem! Látja, sok asszonynak így kellene gondolkodni. Bizony kell, még egy harmincévesnek is, nemhogy egy kilencnek! – Na, jöjjön, segítek én maguknak!- mondta, miközben boldogságtól kacagott a hangja. Boldog volt, mert érezte, ez a nő jó anya lesz, és tudta, egy kisgyermek otthonra találhat náluk.
Egy csoportba vitte őket Kalálka néni. Egy hatszor hatméteres szoba lehetett, így első ránézésre. Hatalmas ablakain vibrálóan sütött be a nap. Fehér függönyeit színespapírból kivágott lepkék és virágok díszítették. Padlószőnyeg borította a termet. Egyik sarokban selyemből készült paraván mögött a "babaszoba" található. Itt játszhattak a kislányok babákkal, itt főzőcskézhettek. A másik sarokban egy asztal, körbe székekkel. Ez a tanuló asztal. Középen a meseszőnyeg, amikor a gondozónő mesél, itt kell helyet foglalni a gyerekeknek.
A csoport gondozója kedvesen fogadta a házaspárt, de engedte, hogy a főnökasszony mutassa be a helyet nekik.
Ildi nem tudott figyelni. A kíváncsi gyermek szemek és a sarokban nevetgélő kislányok lekötötték figyelmét. Látta ezt Kalálka néni is. Engedte a kibontakozást…. Teret adott annak a csodának, hogy ragyogjanak a tekintetek, majd két összenézésből egy leendő anya-gyermek kapcsolat alakulhasson ki. Csak így lehet ezt. A tekintet. Az az őszinte, gyermeki és fájdalmas tekintet, ami egy anya nélküli gyermek szeméből sugározhat. A tekintet, mely szeretetre vágyik, minden kedves szótól olvadó gazdájának szeméből sugárzik. Feri megdöbbent. Mennyi anyátlan gyermek ebben a nagy, de a gyerekek számához mégis oly kicsi teremben… mennyi fájdalom, mennyi szomorúság. Hiába látszik a gondozónőn, hogy szereti a munkáját, szívvel lélekkel tanítja a gyerekeket, akik simulnak és ölelnek, de mégsem… Egy anyai ölelést nem pótolhat egy gondozó ölelése… és ez csak egy terem a hatalmas épületben…tíz gyermekkel.
– Ők már örökbefogadhatók.- mondta a hangulatot megtörve Kalálka néni.
– Ezt hogy érti?
– Rendben vannak a papírjaik, lemondtak róluk a szülei, vagy árvák és nincs senki aki gondjukat viselné.
– Értem.
Ildi, mint aki nem a földön jár, puha lépteivel odarugózott egy kisfiúhoz, akivel már az előbb összecsillant tekintetük, csak valaki közbeszólt.Mindezt Feri mosolyogva és békésen figyelte Barna haja,elálló fülei, kék szemei vannak a gyereknek. Tíz év körüli lehet. Egy kisautót tologat, matchboxot, ami a kisfiúk körében igen népszerű.
Közel hajolt a kisemberhez az asszony, majd mélyen a szemébe nézett.
– Szia! Megmutatod az autódat?
– Tessék, látod milyen jól gurul?
– Látom. Hogy hívnak?
– Bogyónak.. és téged?
– Ildinek- Várj, egy szempilla van a szemed mellett, hadd vegyem le, nehogy szúrja a gyönyörű szemedet.
– Leszel az anyukám? – kérdezte őszintén és határozottan a kisfiú.
– Leszek! – Örökkön örökké az anyukád leszek! .