Kiszállok az autóm hűvöséből, sodrok egy staubot, és mindjárt el is kezdek eggyé válni a hely szellemiségével. Másodszor vagyok itt, de már első nekifutásra sem sikerült direktben a célhoz érnem. (Arról a blamázsról csakis Jobbik énem tehetett, köszönhetően a tessék-lássék útbaigazításának). Ez esetben viszont én néztem el a táblát, ezért a tónak a nem megfelelő oldalára érkeztem. Mindegy, lényeg, hogy itt vagyok!
Minden térségnek meg van a maga bája, amolyan feng shui-hoz hasonló, pozitív kisugárzása. Ezeregy ágra süt a Nap, és megkoronázandó a táj varázslatosságát, szerény személyemmel én is emelem az euforikus állapotokat. Mégis vannak, akik bele tudnak rontani ebbe a Mennyei paradicsomot megközelítő, édenkerti fílingbe. Idilli a környék, tiszta a levegő, brekegnek a békák, kelepelnek a gólyák, a sok-sok gyerek meg hangosan pancsol a tó vizében. Lármájuk egy kissé idegesítő. Muszáj zajongani, visítozni, labdázgatni, és azt az átkozott nedvességet szanaszét fröcskölni? Soha nem értettem, hogy miért nem lehet csendben, kulturáltan ücsörögni, ázni a vízben, nap végén meg szépen hazamenni?
Szűk kis lejáró a tópartra, a nyaralóépületek közt vezet el. Némelyik impozáns, de vannak gusztustalan módon túltolt, giccses objektumok, és akadnak lepukkant, összetákolt kócerájok is.
Azonnal konstatálom, hogy a környék egyféle ódon förmedvény, amolyan bolsevik szekta által megszállva tartott körzet. Egyértelmű, hogy a rendszerváltás előtti „békeidőkből” hátra maradt, volt elvtársak és elvtársnők. Ebben a régióban élhetnek még elsatnyult és kiélt varrónők, tejgyári munkások, pártvezérek, osztályvezetők, aggastyán partizánok, szabotőrök, élmunkások, sztrájktörők, mi több, olyanok is, akik csupán önszántukból (jó állampolgári kötelességből) jelentgették fel a szomszédjaikat.
Azóta itt bujkálnak, félvén a nép későbbi haragjától. Ne bánts, és én sem bántalak – elven szocializálódott, zárt ki közösség, akik az „átkosban” élhették meg a kommunizmus minden előnyét, illetve hátrányait. Most meg szentül hiszik, hogy eme kis országunk összes fiatalja kizárólag nekik köszönheti a létjogosultságát!
Naná, hogy összelopkodták magukat a régi rendszerben, és a mai napig paranoiásak! Rettegnek az elszámoltatástól, hátha kiderülne, hogy miből kreálódott a tóparti kéglijük (is). Álló napig rinyálnak egymás közt, szidják-szapulják a jelenlegi rendszert, visszasírják a „múltat”, közben folyton keveslik a nyugdíjukat. Hisztizve felemlegetik, hogy ők bizony mennyit gürcöltek, és nincsenek megbecsülve a csekélyke apanázsuk vonzatában!
Tényleg? Azt persze elfelejtik, hogy nem szívességből melóztak az államnak! Kéthetente kapták a fizetésüket (plusz, ami mozdítható volt a munkahelyükön, azt hazamentették), hova tovább, ha jól nyaltak fölfelé, akkor a vállalatuk nyaralni is elküldte őket ide-oda, ráadásul majdnem ingyen.
Ismerem az efféle kolóniákat, a sunyin összeszövetkezett szocreál hordákat! Már eleve furán, bizalmatlanul, fürkészőn néznek rám az ottaniak. Jól megbámulnak maguknak, hátha valami bajkeverő vagyok, így a későbbiekben a lehető legprecízebb személyleírást tudják majd szolgáltatni rólam a Rendőrségnek, a körözésemhez készülő fantomképemhez.
Szívom a cigarettát, támasztom a kocsim oldalát, és az azúrkék égboltban gyönyörködöm. Azon tanakodom pro és kontra, hogy vajon rácsörögjek-e Jobbik énemre, hogy mi a búbánatos francért nem lehet értelemszerűen kitáblázni egy messziről jött jámbor zarándok számára, hogy pontosan merre is található az epicentrum, vagyis az a kibekúrt kemping, ahová megérkezni szeretnék?!
Elvetettem az ötletet, persze nem önszántamból. Nem az üldözési mániám mondatja velem, de érzem, hogy valami készül. Megjelenik a képben egy vén fószer (nem véletlenül), akinek már a lopakodó járásából, valamint a gyanakvó tekintetéből jól kivehető, hogy fénykorában smasszer lehetett, de legalább is a büntetés-végrehajtással kapcsolatos berkekben tüsténkedhetett. Ergo, a szeme sem áll jól, amiket nem áll szándékában levennie rólam.
Tudom, hogy az utca őrszeme miattam jött le a toronyból, mégis úgy tesz, mint életbevágóan fontos lenne a kérdése, amit a szemközti szipirtyóhoz címez:
– Szomszédasszony, ugye megöntözted a dáliákat? – kérdezi a helyi góré, a mindent látó sasszem, az utca muftija, egyben a környék banyáinak stricije, aki szintén a privatizáció idején tehetett szert a barakkjára.
Az otthonkában sertepertélő satrafa szolgálatkész hangnemben válaszolja, hogy persze, és már a húsleves is majdnem kész! (Az én olvasatomban, kvázi jelentést tett a volt felettesének, mindezt kicsit megszeppenve, mintha így, illegalitásba vonultan, notórius komcsi nyuggerként, tartania kellene bármilyen retorziótól, itt, az Isten háta mögött, de aránylag elég közel a tóhoz).
Alig érkeztem meg, de már ismét a körülmények áldozata vagyok. Hát nincs egy hely közel s távol ezen a hamarosan kómába ájuló anyabolygón, ahol ne érne utol valami vadbarom frusztrációja, és ne kellene legott kioktatnom az irányomba való leghelyesebb nexusról? Pedig pofon egyszerű a szabály: ne szólj hozzám!
Ha van valami, amit nagyon nem bírok, azok a költői kérdések, pláne, ha olyan arcok teszik fel (tolakodóan!), akiktől már alapból viszolygok. Az még oké lenne, hogy az utca összes lakója engem fürkész, de még az egyik alattomos pártbélyeg ragasztgató veszi magának a bátorságot, és rám száll? Nem számítottam volt segédrendőrre, egy régen aktív, a Titkosszolgálat által fizetett rendőrspicli faggatózására, aki vallató hangnemben kérdezi tőlem, mi járatban vagyok errefelé? Kit keresek? (Épp csak az asztali lámpa fényét nem toltja az arcomba).
De rühellem az ilyen fontoskodókat! Tekintetem jelenleg kábé olyan, mint annak a színésznek, aki sandán nézve kérdezte abban a filmben: „Fej vagy gyomor?”
Mondom a kivénhedt spionnak:
– Bámészkodok. Terepszemlét tartok – utóbbit persze titkolózósan jelentem ki, afféle „nem kell tudnod, és nem lehet belőle bajod” fűszerezéssel, és kellően flegmán vetve eléje.
Lám-lám, a vénember máris tisztában van vele, hogy horogra akadtam. Elkapott engem, mielőtt még kifoszthatnám a környéket, elorozván a rotációskapáikat, horolóikat, szőlőpréseiket, kvázi a féltve őrzött (a régi rendszerben összelopkodott) vagyonkájukat. Úgy van, bizony ám! Én egy ízig-vérig bűnöző vagyok! Elég egyetlen pillantást vetni rám! Tuti, hogy most szabadultam valamelyik fegyházból! Ja, és a sunyi és gonosz tekintetem, amit a napszemüvegem mögé rejtek! Miért nincsenek már segédrendőrök? Na, majd adnának ők nekem! Az ’anyja úristenit ennek a loboncos hajú csavargónak! Mit ténfereg ez itt, a mi megszentelt földünkön, ahová csakis a postás léphet be, kizárólag nyugdíjfizetési napokon!
Egyből olvasok az aggályoskodó trotyli minden gondolatában, ezért ráteszek neki még egy lapáttal:
– Láthatja, épp a környéken settenkedek. Itt ólálkodok, és közben a lehető legrosszabb dolgokban sántikálok!
A helyi okoskodó, a tótumfaktum, megrökönyödve csodálkozik rám, én pedig folytatom a bosszantóan arrogáns tónusú kérdésére a válaszom:
– Bízom benne, hogy az egykori bűnök nem mérvadóak, bárki előmenetelét illetően! Igen, ez esetben magamra gondolok! Remélvén, hogy az államellenes tevékenységeim már elévültek, bátran kijelenthetem, igenis, jobban élek, mint négy esztendeje! Tizenkét évet ültem rablásért, garázdaságért és egyéb erőszakos bűncselekményekért. Súlyos testi sértés, meg ilyesmik. Elhunyt cellatársam hagyta rám itt az egyik nyaralót, amit önmaga is úgy örökölt valamelyik hozzátartozójától. Milyen fura, még csak nem is láthatta ezt a szép tavat, sem pedig a partján elterülő vityillót, amit rátestált az adományozó kedvű rokona. Pedig a zárkatársam jó ember volt, csak rossz útra tévedt. Börtönlázadás közben az őrök lelőtték. Sokáig úgysem húzta volna, mert az árják már kihegyezték neki a fogkefét, amivel alkalomadtán alaposan összeszurkálhatják. Faji konfliktus… Mindegy is! A cégem hamarosan felvásárol minden ingatlant a környéken, mert ezen a helyen egy szálloda fog felépülni. Higgye el, Kedves uram, hogy a visszautasíthatatlan ajánlatunkra senki sem mer majd nemet mondani!
Kissé lehajtom a csini kobakom, és lezser eleganciával sandítok rá a napszemüvegem felett, majd pedig fenyegetően kíváncsi hangon szegezem neki a végső kérdésem:
– Akar a szomszédom lenni?!
Kommunikációs készségem minden esetben maximálisan kreatív, és csak az éppen aktuális beszélgetőpartneremtől függ, mekkora mértékű, számítóan aljas komponenseket használok fel a tereferénk közben. Bármikor, ha Jobbik énemmel sörözni kezdünk, jobbára úgy estefelé szokott feltörni belőlünk a rejtett agressziónk. Olyankor már nincs pardon! Megkezdődik a verbális terror, és nem érdekelnek az ártatlan áldozatok! Nem fogalmazunk (annyira) burkoltan, sorok és sörök közé rejtve.
Igen ám, de hol van még az este? Jobbik énem a tó túloldalon, én meg betévedtem a bizalmatlan, vörös dinoszauruszok földjére.
Higgadtan szálltam be az autóba, a mélyen szocialista nézőközönség meg le van dermedve. Ennek a bujkáló kuláknak nem akadt több kérdése, de a tekintete mindent elárult: Még egyszer meg ne lássunk az utcánkban, mert fel leszel jelentve! Elkap a Rendőrség, és jól elpáholnak! Leverik a veséidet, aztán meg fellógatnak téged, te senkiházi tolvaj!
Visszapillantóm tükrébe néztem párszor, az meg csak ott állt, és a villámokat szóró szemeivel követte a kocsimat mindaddig, míg ki nem fordultam az utcából. Nyakam rá, hogy az autóm rendszáma azóta is fel van írva! És nemcsak neki, hanem az összes párttagnak, akik abban az utcában vertek tanyát.
Sid Clever