Unalmamban

Csak a négy fal vesz körül engem,
Majd egy fura érzés ül meg bennem:
Az unalom az, ki hozzám költözött,
Nem szólt, csak jött, ki sem öltözött!
Most együtt nézzük a kismutatót,
Ahogy ott üldözi azt a nagyot.
Hamarabb ettől nem lesz vége,
Hogy elindulhassak innen végre:
Kint már vár az utca, a szép idő,
A sok lengén öltözött lány és nő.
De hol van ez még, azt kérdem,
Mert azt azért nem teljesen értem,
Hogy e négy fal között miért is vagyok?!
Áh, jobb lesz, ha most mindent itt hagyok,
És rohanvást indulok a szabadba,
Ahol napsütést gyűjthetnék magamba!
Ezzel érne a magányom véget,
Várna a szabadság, engem s téged!