Orsolya küldetése

Tehetetlenül nézte végig kishúga haldoklását. A betegség napról napra egyre jobban legyengítette az alig nyolc éves kislány éppen bimbózásnak induló testét. A sápadt arcocskán már csak kósza vendégként jelent meg egy-egy halovány mosoly. Pedig mindent elkövetett, hogy jobb kedvre derítse. Bábozott a gyermek kedvenc babáival, éjszakákon át agyalt, hogy újabb történeteket találjon ki. Artistamutatványokkal próbálta elterelni a kislány figyelmét szűnni nem akaró fájdalmáról, az egyik ilyen gyakorlatnál még a derekát is megrántotta. A gyermek hálásan, ugyanakkor koravén bölcsességgel figyelte nővére igyekezetét. Mikor az idősebb testvér az ágya szélére ülve arról beszélt, hogy tavasszal együtt sétálnak majd a kiserdőben, húga ráhagyta. Bármennyire is szerette volna még egyszer látni a hóvirágokat, érezte, a betegség erősebb nála. És valóban, hiába minden szeretet, minden féltés, Marika egy hideg januári hajnalon eltávozott. Orsolya vad dühvel verte a falat tehetetlenségében. Miközben a kicsiny koporsót a földbe engedték, határozta el, hogy orvos lesz. Minden erejét az orvostudományba veti, hogy megtalálja ennek a szörnyű betegségnek az ellenszerét. Ha már Marikán nem segíthetett, legalább más gyerekeket hadd mentsen meg. Szülei gyásztól sebzett szívvel támogatták az ötletet. Terve sok küzdelemmel és lemondással járt, de végig a cél lebegett a szeme előtt. Míg kamasz iskolástársai a plázákat járták, és divatlapokat böngésztek, na meg a fiúk elcsábításának legújabb trükkjeit vitatták meg, Orsolya a biológiakönyveit bújta, teszteket töltött ki, kísérletezett. Gimnáziumi évei alatt a Duna parti séták helyett szakkörökre járt, tudományos munkákat készített. Néha, különösen a langyos májusi estéken, amikor gyöngyvirágillatot hozott a szél, vágyódva nézte az ablaka előtt vidáman fecserésző fiúkat és lányokat, majd gyorsan elhessentette a kísértést: neki küldetése van. Az egyetemre felvételi nélkül bejutott, a tanulmányi versenyen elért eredményének köszönhetően. Az egyetemi évek alatt tovább folytatta aszkéta életmódját, bulik, klubok helyett a tanulmányaiba vetette magát. Már elsőéves korában megjelent két publikációja. Az utolsó évben megismerkedett leendő férjével, hamarosan házasságot kötöttek. Miután kitüntetéses diplomáját kézhez kapta, az egyetem felajánlott egy kutatói állást. Orsolyát most már semmi sem gátolta abban, hogy idejét a rettenetes kór megszüntetésének szentelje. Külföldi konferenciák rendszeres résztvevőjeként hamarosan nemzetközi kapcsolatokra tett szert. És egyszer csak bekövetkezett az áttörés. Egy amerikai team előállított egy olyan gyógyszert, amivel a betegség legyőzhető. Orsolya lelkesen fogadta hírt. Most már nem maradt más hátra, mint kipróbálni a gyakorlatban. Amúgy is vágyott a gyerekek közé. Egy kisvárosi kórház gyermekosztályán helyezkedett el. Barátai kinevették, mondván, hogy vége a karrierjének, ha eltemeti magát élve egy Isten háta mögötti helyen. Orsolyának azonban mindennél fontosabb volt, hogy közvetlen kapcsolatba kerülhessen kis betegeivel. A gyógyszer pedig hatott. A vézna testek újra kigömbölyödtek, a beesett arcocskák ismét megteltek fénnyel, a kínzó fájdalom nyomtalanul eltűnt. Sosem érzett ahhoz hasonlót, mint amikor az első gyógyult gyermek ott állt előtte, és remegő kézzel nyújtotta át a hálából elkészített rajzát. Nyugdíjas koráig abban a kórházban dolgozott, közben felnevelt két gyermeket, akik közül az egyik szintén az orvosi hivatást választotta.

A süvítő, januári szélben békésen üldögélt meleg szobájában, a kedvenc karosszékében. Elszoruló szívvel nézte húga mosolygós, még a betegsége előtt készült fényképét. Majd a fotóalbumot vette a kezébe, csupa olyan gyerek képével, akiket ő gyógyított meg. A kandalló fénye lágyan megvilágította a falakat, sejtelmes színt varázsolva a sok-sok gyerekrajzra. Felállt, öreges lépteivel az egyik rajzhoz ballagott. Ujjait végigsimította a pálcikaemberkén.
– Ő volt az első – gondolta. Úgy érezte, élete beteljesedett. Ha újra kéne választania, mindent ugyanúgy csinálna, mert az ő küldetése az, hogy gyermekeket mentsen meg a haláltól.