Ősszel

Az Idő megérintette a fákat és minden levél sárga lett. Hosszan nézte a színes lombokat, gyönyörködött egy kicsit keze munkájában. Eltelt egy nap, azután egy hét, meg még egy. Ekkor úgy döntött megborzolja a fák ékes koronáit. Lebocsátotta hát a szelet, aki jó szolga módjára teljesítette gazdája kérését. Lecsupaszította az ágakat, puha szőnyeget borítva a földre. A szőttes, színes mintákat rajzolt a gyalogösvényekre, ahol az Idő néha-néha némán ballagott. Amikor lelke mélyéről felszakadt egy sóhaj, köd telepedett a vidékre. Csend honolt mindenütt. Súlyos, nyúlós, ragadós csend. És homály.
Az örökkévalóság lehet ilyen a semmi közepén.
Aztán a semmiből valami lett, mert a Nap fénye elűzte a szomorú sóhajt. Előbújt a róka is az üregéből, de egyetlen madártojást sem lopott el a fészkekből. Az utolsó meleg sugarakat akarta elcsenni az égből. Többet ért ez minden húsnál, ami valaha is a konyhára került. Tudta ezt a ravasz jószág. Serényen kerülte a fák árnyékát, fittyet hányva a veszélyre. Az életet akarta, ha kell, a halál árán is.
A féltékeny Idő megparancsolta a Napnak, hogy nyújtsa meg a róka árnyékát. És az árnyék lassan megnyúlt, majd eggyé olvadt a sötét éjszakával.
A felhőtlen égen millió csillag ragyogva zengte hangtalan énekét az univerzumnak. A szimfóniát csak azok hallották, akik ilyenkor az eget kémlelték. Nem sokan voltak. De voltak.
A szél, messziről égő zsarátnok pattogó hangját hozta. A fénypontok is látszódtak, meg két ember formájú árnyalak. Az alkonyatból ragadtak itt tarlót égetve.
Sejtelmes szárnysuhogás hallatszott fentről. Vadlúdcsapatok húztak el a fej fölött a magasban, hatalmas V-betűket karcolva a csillagok közé. Nem szóltak, nem panaszkodtak. Nem akarták hangjukkal szétszaggatni az áhítat csendjét.
Az Idő, mint gyertyát szokás, elfújta a tüzet, vele együtt a csillagok ragyogását. Álmot hozott az alvónak és megnyugvást.
Aztán másnap a földet érintette meg kezével, ami fagyos keménységűre változott. Kopogtak rajta a nyár emlékei, de a rögök nem engedték be őket, dacosan kitartottak az Idő akarata mellett. Az emlékek eltűntek, és amikor sima lett a föld felszíne, amikor már nem zavarta már semmi az Idő munkáját, a könyörtelen kezek megenyhültek. Mint anyja az alvó gyermekét, olyan kedvesen takarta be a tájat, puha, fehér takarójával.