Ősz

Már egyre sápadtabbak a nap sugarai, a fák hullajtják leveleiket. Sírnak. Búcsúztatják a nyarat, a madárcsicsergést, a szabadságot. Várják a telet. A hosszú álmokat, a visszatérést. A világ rubint színben fürdik, tűzvörös és bordó. Emlékeiket hullajtják el.
Sétálok a Margit-szigeten. A lábam alatt halkan zizeg a friss avar, néha egy-egy gesztenye halk puffanása töri meg az álmatag csendet. Senki sincs itt. Mindenki rohan megvalósítani önmagát, alapozni a jövőjét. Senkinek sincs ideje halk búcsút venni a nyártól. Nem könnyeznek az elmúlt, önfeledt nevetésekért. Nem. Sietnek. Hisz oly múlandóak vagyunk. Vajon mi csináljuk jól vagy a fák? Hiszen úgyis jön még tavasz, nyár; az élet nem áll meg.
Egy szerelmes pár ül padon. Ők vajon hova tartoznak? A siető, magával törődő arctalan tömeghez vagy az emlékeknek tiszteletet adó bölcsekhez?
Kedvesen mosolyognak, ahogy elhaladok mellettük. Kopp. Egy gesztenye esik le melléjük az avarra, a fiú felveszi és zsebreteszi. Egy emlék. A kettőjüké és az őszé, aki ezt a pillanatot adta nekik. Vajon mindenki így tesz? Eltesz egy emléket, amit egy napon leporol és talán gyermekeinek, unokáinak mutogatja? De egyes emlékeket nem tudunk zsebre tenni, hiszen bennünk élnek, részünké olvadnak.
Így őrizzük meg a nyarat, mi nem hullajtjuk el. Magunkba olvasztjuk. Így nincs szükségünk búcsúra