Őszi estén

A férfi szorosan magához ölelte a nőt. Beletemette arcát hosszú, szőke, göndör fürtjeibe, belélegezte illatát, mielőtt kibújt volna mellőle az ágyból. A nő halvány bőre szinte ezüstszínűnek látszott a hold fényében. A férfi még egy ideig csodálta az alvó nőt, magába itta egész testének látványát, aztán erőnek erejével leszakította tekintetét róla és elhagyta a szobát.
Már régóta nem érzett semmi mást, csak kemény, erős szorítást a mellkasa tájékán. Nem érezte a csodát, a szerelmet, azt a bizsergető érzést, amely sok-sok évvel ezelőtt összekötötte a nővel. Nem érzett semmit a fájdalmon kívül, mely minden egyes nappal erősebbé és erősebbé vált lelke egy rejtett zugában. A veszteség fájdalmát, a magányét, az egyedüllétét és reménytelenségét, amely tönkre tette és lebénította, amely megrémisztette és elkeserítette. Igyekezett nem figyelni rá, nem venni róla tudomást, belefeledkezni a mindennapok apró kihívásaiba, megpróbált az élet más területeire koncentrálni. A munkára, a háztartásra, és persze legelsősorban a három gyönyörű, mit sem sejtő gyermekére.
Ezen a reggelen is kiment a konyhába, kávét készített, megreggelizett, felöltözött és felébresztette a gyermekeit, mint az elmúlt három évben minden egyes reggelen tette. Gyönyörködve nézte lányait, amint kócosan, kábán ébredeznek, készülődnek az új napra. Álmélkodva fedezte fel az idő múlását a lányokon keresztül, az évek, évszakok változását, a felnövés folyamatát, az élet apró, megfoghatatlan csodáját.
Reggeli után, felöltöztette a lányokat és mint minden egyes nap, esőben, szélben, havazásban, most is kézen fogva kísérte őket az iskolába, majd a munkahelyére rohant, ahol nyolc órán keresztül végezte értelmetlennek és feleslegesnek tartott tevékenységét. Nem foglalkozott a kollégáival, nem törődött az üzletbe betévedő emberekkel, az idő lassú múlásával. Csak a nap hátralévő részében rá háruló feladatokra koncentrált. Minden meglegyen, semmi se maradjon ki, az élet a lehető legkisebb zökkenéssel haladjon a maga medrébe. Mindezt csakis a gyerekek miatt. Hogy ők túléljék Ezért aztán munka után bevásárolt és hazasietett, hogy mire a kicsik hazajönnek az iskolából mindennel kész legyen, mindennel meg legyen. Hogy már csak ők legyenek. Hogy nekik ne kelljen érezniük, tudniuk, hogy valami nem olyan, mint régen.
Persze hiú ábránd, úgy tenni, mintha a gyerekek nem tudnák. Nem tudnák, hogy valami megváltozott, valami egészen más lett. Mert a gyerekek nem buták. Az elmúlt három évben sokkal csendesebbek, visszahúzódóbbak, szófogadóbbak lettek. Megértették és megtanulták az új szabályokat, az új életet, mely minden igyekezet ellenére teljesen más lett mint előtte.
A ház lassan borult némaságba. A gyerekek már nem nevetgéltek, nem hangoskodtak, nem veszekedtek. Már a tévét is alig-alig kapcsolták be. A fények is, mintha az évek alatt megfakultak volna. A ház elkomorult. Nem volt benne önfeledt kacagás, vidámság, öröm. A bánat szele járta körül.
A férfi benyitott a hálószoba ajtaján. A nő mozdulatlanul feküdt, barna szemeivel megbabonázva nézte az ablak előtt álló hatalmas platán színes leveleinek utolsó, kétségbeesett táncát az őszi széllel. Nem fordult a férfi felé, amikor az óvatosan leült az ágya szélére. Nem nézett rá akkor sem, amikor ujjaival gyengéden végigsimította fehér, viaszosszerű arcát.
– Gyönyörű vagy – mondta a férfi és lágyan megcsókolta a nő hideg ajkait.
– Haldoklom – súgta alig hallhatóan a nő még mindig a lemenő nap fényében táncoló fát bámulva.
– Nekem akkor is, mindig is, örökre te leszel a legszebb nő ezen a világon – válaszolt a férfi, majd gyengéden átölelve magához húzta a fáradt, törékeny testet. A nő lehunyta szemét, erőtlen karjaival átölelte a férfit, aki le sem vette szemét a platánfa árnyékba boruló, égi zenére táncoló ágairól, míg felesége mély, követhetetlen, örök álomba merült.