Őszi napfény

Rozsdabarna lombú fák hajladoztak az út mentén, fájt nekik, ahogy az erős szél belekap a koronájukba. Az elvirágzott bokrok elbúcsúztak lehullott leveleiktől. Vége lett a gyümölcsöt hozó nyárnak és lassacskán már a betakarítási időszak is elmúlik. Egyfolytában jöttek elő az ősz újabbnál újabb szépségei. Vadgesztenyéből készül a föveny, a dióleveleken megpihen a termés, aszalódik a szőlő a lugason. Még az illat is másabb, mint nyáron. Odébb avart égettek, ide szállt a füstje. Az édes szőlő mustszagát is elnyomta.

Már reggel óta esik az eső. Szeretem, ha esik, minden cseppjével együtt. Megnyugtat a halk egymásra koppanása és tudom, hogy szereti a föld is, vágyik rá. Mennyire várhatták már a szomjoltó csapadékot a kiszáradt növények és a megfáradt fák. Az esőcseppek hasonlítanak a könnyeimre, ahogy peregnek végig az arcomon, megkönnyebbülök általuk, mint a föld is, amikor beszivárog pórusain keresztül a víz. Jobban érzem magam tőlük. Kitisztulnak az érzéseim és lassan kivilágosodik előttem minden. Istenem, mi lenne, ha könnyek nélkül teremtettél volna bennünket? Nem bírnánk elviselni a fél életünket sem nélkülük. Enyhítik a fájdalmat, közvetítik az örömet. Szeretem őket.

Egy apró jelzéssel kezdődött minden. Az egyik ember felfigyelt a másikra. Az állatok is szoktak így viselkedni, körbeszaglásszák egymást, aztán ha „tetszik” a szaga a másiknak, akkor új párt alkotnak. Az embereknél ez másképp történik, pláne életük delelő pontja után. Ha lemaradtak az igaziról, akkor azért, ha megtalálták, akkor meg azért. Ez esetben a másik ember is „szagolgatta” az egyiket. Kipp-kopp kopogtattak egymás ablakán. És nem bírták abbahagyni a kopogtatást. Rózsaszín felhő borult rájuk, kora ősszel a tavasz illatát érezték és élvezték egyszerre. Dalok szálltak és cseréltek gazdát percek alatt és szereztek kellemes órákat a másiknak. Virágnyelven csevegtek egymással és virágnyelven válaszoltak a másik kérdéseire. Csak őt tudták olyan selymesen simogatni egymás arcát gondolatban, kedvesen cirógatni egymást a bókjaikkal, amik nem is számítottak igazán bóknak, hiszen mindketten igaznak találták, amit mondtak. Álmodoztak, vágyakoztak, de a rideg valóság nem hagyta kibontakozni szerelmüket. Így marad örökre szép emlék számukra ez a beteljesületlen vágyakozás. Halálos ágyukon mindketten boldogan hunyják majd le a szemüket és hagyják itt e földi világot, mert volt kit szeretniük és volt ki szeresse őket.