Palacsintából válogatott 2.rész

Noémi miután megbeszélte szüleivel, rendszeresen látogatta a tréningeket. Minden délután jártak edzésre, Ritával és Mártival nagyon jó barátnők lettek. Mivel beköszöntött az ősz, így már a közgazdasági szakközépiskola tornatermében
folytatták a felkészülést a megyei bajnokság mérkőzéseire. János bácsi egyik edzés előtt félrehívta a lányt.

– Azt tudod, nagy harcot vívtam az atlétika edződdel, nem akart beleegyezni, hogy a csapatunk tagja légy, nagyon számított rád ! – közölte vele az edző.
– De végül belegyezett ? – kérdezte Noémi.
– Természetesen, meggyőztem, régen láttam ilyen tehetséges gyereket ! – válaszolta gyorsan, majd a sípjába fújt és összeterelte a lányokat.

– Nagyon figyeljetek arra, amit mondok, a főiskola csapatával összevonják a mi kis nyolcasunkat, ezután a Magyar Bajnokság második osztályában fogunk játszani, a közös
edzéseket én fogom irányítani, mindenki kösse fel azt a bizonyos fehérneműt, mert innen
komolyabbak lesznek az edzések, sokat fogunk utazni ! – fejezte be mondandóját, de a huncut mosoly ekkor sem maradt el.

A lányok még nagyobb erőbedobással végezték a napi gyakorlatokat, az edzés végén egymás ellen játszottak, kissé felszabadultabb lett a hangulat. Edzés után sem szűnt meg a feszültség, Noémi is azon gondolkozott, hogy elég lesz-e a tudása, akarata és kitartása ahhoz, hogy továbbra is röplabdás maradhasson. Tudta a tanulás mellett nagyon komolyan kell vennie a sportolást, ha célját el akarja érni. Magassága sem volt előny, hiszen ebben a játékban a 174 cm nem sokat számított, így dupla erőfeszítéseket kell tennie, hogy oszlopos tagja maradjon a közösségnek.

Időközben hatalmas nagy öröm is érte. Egyik délelőtt hívatta az iskola igazgatója. Vince bácsit nagyon szerette, így amikor beért az igazgatói szobába, rögtön egy vallomással kezdte:

– Nagyon sajnálom, többé nem fog előfordulni, csak most az egyszer szaladtam ki a piacra, nagyon éhes voltam, megkívántam egy lángost – szólt szégyenkezve.

– Nos, baj az nincsen, többé ne forduljon elő, de nem ezért hívattalak, hanem azért, mert a magyar ifjúság válogatottól jött kikérőd, egy hetes dunavarsányi edzőtáborozásra.
Büszke vagyok rád, sok sikert kívánok! – fejezte be mondandóját az iskolaigazgató.

Noémi szinte repült kifelé az ajtón, boldogan mosolygott, elújságolta a hírt osztálytársainak, akik gratuláltak neki.
Alig várta, hogy hazaérhessen, szüleivel és testvéreivel hatalmas örömmel közölte a nagy hírt.
Édesapja szemében halvány könnycseppet vélt felfedezni, életében először látta, hogy előfordul olyan is, amikor valaki örömében sír.