Pályaválasztás

Részlet Életem regénye 12. fejezetéből.

Gyermekkoromban művészi pályáról álmodoztam. Talán álmom valóra is válik, ha… Nos, igen, ha az életünk folyamán nem ütközünk áthághatatlan akadályokba. Ügyes kezemmel mindig rajzoltam, festettem, mindenféle apró kézimunkát élvezettel csináltam. Szüleim is egyetértettek vele, hogy a polgári iskola elvégzése után Budapesten folytassam tanulmányaimat, képzőművészeti középiskolában, majd utána a főiskolán. A festészetet és ruhatervezést szerettem volna hivatásomul választani.

Gyermekként még nem figyeltem a politikára, szinte észre se vettem, hogy körülöttünk háború folyik és terjed… és közeledik kis országunk határaihoz. Közben visszakaptuk a Felvidék és Erdély – főleg magyarlakta – területét. Mi négyen testvérek, ebben az időben már mind távol az otthontól, bentlakásos középiskolában tanultunk. Apámat kérésére nagyobb városba, Marosvásárhelyre helyezték, hogy otthonunkból járva folytathassuk tanulmányainkat.

Ott nem volt képzőművészeti középiskola, válaszúthoz értem: szüleimtől távol Budapesten (ismét internátusban lakva) tanulok, vagy helyben választok többféle lehetőség közül. Több gimnázium, kereskedelmi-közgazdasági középiskola, tanítóképző közül válogathattam. Szüleim az utóbbit ajánlották, mivel apám és mindhárom fiútestvérem ezt a pályát választotta, de én nem éreztem hivatást a pedagógus pályára. Viszont otthonról akartam tanulmányaimat folytatni, de nem tanítóképzőben. Ezért a kereskedelmi-közgazdasági középiskolába írattak be szüleim.

Így lettem kényszerűségből tisztviselő, a nagy világégés, a második világháború után. Úgy is kifejezhetném magam, hogy irodában gyötrődtem majd’ egész felnőtt életemben… Talán jó természetemnek (s apámtól örökölt optimizmusomnak) köszönhető, hogy meg tudtam alkudni sorsommal, végül ott is jól éreztem magam addig, amíg rendes emberekkel voltam körülvéve. Lehet, sok embernek különösnek hangzik, ha azt mondom, hogy én voltam az a csodabogár, aki szerettem tanulni, iskolába járni, és felnőtt koromban dolgozni, végül irodába járni… Persze, voltak időszakok, mikor a család ellátása mellett a monoton irodai munka is taposómalmot jelentett nekem, amit mindenképpen el kellett végeznem.

Egészen másképp alakult volna sorsom, ha festőművész, divattervező, vagy egyéb művészi pályám (ahogyan álmodoztam róla…) megvalósul, mert az számomra nem munkát, inkább szórakozást, élvezetet jelentett volna.

De miért nem lettem író?, hiszen írni is mindig szerettem. Érdekes – erre sosem gondoltam, csak nyugdíjas koromban, hogy ilyen nagy fába vágtam a fejszémet. Pedig szépen fogalmaztam, dolgozataim mindig elnyerték tanáraim tetszését. Később, munkahelyemen is hasznát vettem ennek, mindenhol rám bízták a sajtóval való kapcsolattartást.

Vagy miért nem lettem pilóta? Ha most kellene pályát változtatnom, megtanulnék repülőgépet vezetni. Mindig vágytam (bár kicsit féltem) repülőgépen utazni, de valahogyan sosem akartam repülni úgy, ha más vezeti a gépet. Mint ahogyan azt sem szeretem, ha autóban ülök, és más kezeli a volánt! Ha nem repültem addig, amíg nem voltak napirenden az eltérítések… most már igazán nem is óhajtom megpróbálni.

Az élet fintora, hogy kevesebben lehetnek azok a szerencsések, akik életükben megtalálták boldogulásukat, akik ifjúkoruk vágyálmait megvalósították, s elégedettek SORSUK alakulásával. Tudom, a mi megcsonkított országunkban – s attól elszakított területeken is – hasonló okok játszottak közre, hogy mindez így alakuljon, de hogy ez velem így történt, azt csak a Jóisten tudja, miért? Mint hogy azt sem fogom pontosan tudni, velem, az én személyes életemmel mi lehet a célja? Persze, elmélkedni lehet róla…