Paphie a vándor 1

A csordámat váratlanul érte a támadás. Bár… ha jobban meggondolom mégse volt olyan váratlan, hiszen már napok óta tudtuk, hogy a nyomunkban járnak, egy-egy villanás erejéig megmutatva magunkat. Sok más állattal együtt vándoroltunk, például Ceratopsidákkal, vagy tülkös dinosaurusokkal, de még más Hadrosauriákkal, vagy kacsacsőrű dinoszauruszokkal, mint amilyen én is vagyok. De hogy miféle szerzet vagyok? Jaj, bocsánat, de udvariatlan vagyok, hisz be se mutatkoztam. A nevem Paphie, én egy Parasaurolophus vagyok. Egészen pontosan egy Parasaurolophus walkeri. Idős állat vagyok, már legalább 12 meteorhullást láttam, és sok-sok tapasztalat van a hátam mögött. Na de hagyjuk is ezt. Hogy miféle más kacsacsőrűekkel vándoroltam? Nos, Corythosaurusokkal, Lambeosaurusokkal, és még sorolhatnám. Ám ők az úton megtalálták a számításaikat, s megálltak egy-egy síkságon vagy ártéren, de nekünk egy rövid, néhány napos pihenő után tovább kellett mennünk. Mi vándoroltunk az összes útitársunknál a legmesszebb. Na de vissza a mesém kezdetéhez. A támadás egy kanyonban ért minket, a nyugodt, holdvilágos, csillagos éjszaka közepén. A csorda végén haladva meghallottam, a lépteiket. Visszafordultam, s láttam ahogy négy alak közeledik hozzánk. Beleszimatoltam az éjszakába, hogy azonosítsam őket, de nem éreztem semmit. De a sziluettjük nem sok jót engedett sejtetni. Hatalmas állatok voltak, két lábon jártak, s nagyon gyorsan közeledtek. Figyelmeztető hangot hallattam, mire a csorda is hátra nézett. Ők is látták, amit én, s pánikba estek. Ekkorra azonban a néhány alak elért minket, s borzalmas, vérszomjas üvöltéssel adták tudtunkra, hogy kik is ők. Nem tévedtem. A lehető legrosszabb rémálmunk vált valóra, hiszen támadóink,az igen vérszomjas Gorgosaurusok voltak. A fiatalabbak pánikba estek, s ágaskodva, hangoskodva adták tudtul a környéknek a félelmüket. Nem tudtam hibáztatni őket. Ezeknél a haramiáknál nem volt rosszabb. Ha a szemükbe néz valaki, csak a mohó vérszomjat és a gonoszságot lát benne. Na és, ahogy ölnek! Szörnyűséges látvány, ahogy kitépik a még élő áldozatuk húsát, majd megmámorosodva a vértől, őrjöngve végeznek vele. Amellett félelmetes állkapcsuk közül még nem sok állatnak sikerült élve kijutnia.A csordában lévő fiatal hímek erejükben bízva fordultak az ellenség felé, ám a tapasztaltabb állatok, köztük én is, haragosan lökték félre őket. Nem akartuk, hogy bárki is megsérüljön, pláne nem egy életerős fiatal, akinek az a dolga, hogy biztosítsa fajtánk fennmaradását. Mikor már csak pár lépésre voltak tőlünk, a csorda elvesztette a fejét, s rohanni kezdtek. A félelmük magukkal rántott, s rohantam ahogy csak bírtam. Megpróbáltam befurakodni a csorda biztonságos közepébe, ám ott már túl sokan voltak. Viszont az erőm is fogytán volt, s ezt a Gorgosaurusok is észrevehették, mert hamarosan leválasztottak a csordától. Még láttam a csorda néhány tagját, ahogy rémülten futnak, hallottam a hangjukat is, ám aztán pár perc múlva már csak az éhes, ördögi tekintetű ellenfeleimet. Tudtam, hogy ha élni akarok harcolnom kell, amit nem vagyok rest megtenni. Nem akartam, hogy ez legyen az utolsó utam. Megnéztem jól magamnak őket, s most vettem csak észre, hogy egy családdal van dolgom. Két felnőtt, és két félig kifejlődött kölyök. A felnőttek olyan 9 méter hosszúak lehettek, a fiatalok 4,5 méteresek. A két fiatalt még csak-csak legyőzöm, de a szüleik ellen esélyem se volt. Először úgy gondoltam jobb, ha a fiatalokkal kezdem, hadd tanulják meg mi lesz, ha a fajtámat szemelik ki vacsorának. Néhány erőteljesebb farokcsapással indítottam feléjük a támadásom, amitől először hátráltak, majd néhány perc után az egyikőjük támadásba lendült. Gyorsan elhárítottam néhány ökleléssel és egy határozott farokcsapással az oldalába, amitől a kölyök elvesztette az egyensúlyát, s elesett, magával rántva a háta mögött álló testvérét is. Ekkor felágaskodtam, és rájuk tapostam. A kölykök felvonyítottak kínjukban, s ez a nőstényt és a hímet is támadásra sarkallta. Az anya támadt nekem először. Őt viszonylag hamar leszereltem néhány farokcsapással, és a bordái közé fejeléssel. A hímmel azonban nehezebb volt a dolgom. Mikor még a nősténnyel voltam elfoglalva, oldalba kapott, s eldöntött a lábamról. Súlyos lábát rátette az oldalamra, s megvárta, míg a családja köré gyűlik. Láttam véres pofáját, és a szájában a borotvaéles fogakat. Tudtam, hogy ha nem cselekszem gyorsan, átharapja a torkom, azt pedig nem akartam. Egy Gorogosaurussal még elbírok, de néggyel már nehezen. Jobb, ha most szabadulok, mint később. Összeszedtem maradék erőmet, és felugrottam, feldöntve a hímet. Rohanni kezdtem nem törődve az oldalamba hasító fájdalommal. Hallottam a döbbent morgást, majd ahogy nyilván a két felnőtt marakodni kezdett. De ez engem már nem érdekelt. Vakon rohantam, nem érdekelt hová és merre. Rohanásomat egy félóra múlva az elviselhetetlen fájdalom, a kifulladás és egy felismerés állította meg. Nincs meg a csordám! Hová lettek? Ez lehetetlen, nincsenek sehol! Lassan indultam, és halkan szólítgattam őket, de semmi. Beleszimatoltam a levegőbe, de a szagukat sem éreztem. Most mi lesz velem? Egyedül, a csorda védelme nélkül kevés az esélyem a túlélésre, ráadásul sérült vagyok. Most csak magamra számíthatok, egyedül kell harca szállnom a veszéllyel, élelmet kell keresnem és biztonságot nyújtó helyeket kell találnom, ahol a ragadozók nem férnek hozzám, ugyanakkor nem szabad eltávolodnom nagyon a vándorlási útvonaltól sem, ha ismét viszont akarom látni a csordát. Nehéz lesz, de nincs más választásom. Na gyerünk. Tudok néhány helyet, ahol egy ideig biztonságban leszek.