Pár perc

Esett az eső, és én siettem haza. A kocsi ablaktörlője monoton egyhangúsággal törölte a vizet. A kilométeróra kilencvenet mutatott, kezem a kormányon, de a gondolataim már otthon jártak. Épp előzni akartam, amikor megláttam. Fehér színű, fekete foltos kiskutya volt. Ott ült az út szélén, és bámulta az elsuhanó autókat. Bundája csupa víz lehetett, de Ő nem törődött vele. A farkát csóválta mindegyik kocsira, és várta, hátha megáll majd valamelyik. Amikor elhajtottam mellette, szomorú szemével egy pillanatra rám nézett.
– Valaki biztos kirakta itt – gondoltam magamban – még mindig emberségesebb, mint elaltatni. Bár ebben a ronda időben nem hiszem, hogy nagyon örül az életnek.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe, és amikor megláttam, hirtelen nagyon megsajnáltam.
– Haza kellett volna vinni – morfondíroztam – a fiam biztos örült volna egy kiskutyának. Nálunk jó helye lenne, nagy udvar van, ahol kedvére ugrándozhatna. Emlékszem nekem is volt kiskutyám, amikor gyerek voltam. Imádtuk egymást.
– Megfordulok! – határoztam el – és hazaviszem.
Öt-hat kilométert jöhettem közben, az a pár perc kiesés igazán nem sok azért az örömért, amit a fiamnak nyújthatok. Nem is beszélve a kutyusról.
Megfordultam, és már lassabban haladva figyeltem, hogy mikor tűnik fel a fekete foltos alakja.
– Valahol itt kell neki lenni – gondoltam türelmetlenül – ilyen rövid idő alatt nem tűnhetett el.
És valóban nem tűnt el. Ott volt az úton… ott feküdt szegény.
Fekete foltos bundája kiszakadt egy helyen, ahol az autó kereke átment rajta. A nyelve kilógott, és a szeme még mindig tele volt szomorúsággal.
A mögöttem jövő kocsi üthette el.
Rövid élete volt, de még rövidebb lehetett a halála. Csak pár perc.