Egy Lyonban töltött hosszúhétvége vasárnapi napján jött a telefon. Jess volt az –nem, Ő nem egy meleg táncos barátom…Ő lány.
– Nincs kedved holnap koncertre jönni velem és még azzal a párszáz emberrel, aki ott lesz?
– Milyen koncert? Hol? Még ki jön?
– Hát…belváros…
– Melyik belváros?
Itt néma csend következett.
– Hát, mivel Párizsban élünk, gondoltam egyértelmű, hogy a fent említett város centrumára gondolok. Vagy nem?
– Ennél gúnyosabb nem tudsz lenni, vagy ez a turbofokozat?- nem szeretem, ha pihi közben zaklatnak egyes …hmm…nők, akik a barátaim. Na mindegy.
– Na, tehát? A Bijou játszik ma este 8-tól a Le Roi-ban. Állítólag fergeteges party lesz, de konzultálj Rolanddal, hogy mi legyen, mert elméletileg ők is jönnek, kérdezd meg, hátha még beférsz hozzájuk a kocsiba!
– Jó, jó. Örömmel megyek, addig is érezd jól magad! Szia! –Néha olyan érzésem van, hogy elmehetnék reklámbrosúrának vagy szállodarecepciósnak. Remekül tudok üresen mosolyogni, és még a mosolynál is idiótább dolgokat összehordani.
Semmi, de semmi kedvem nincs menni, főleg, mivel (elméletileg) 7-re érek fel a fővárosba, aztán még le kell tennem a táskám a Rue Montmartre-i lakásomba, aztán nem ártana egy zuhany és átöltözni, sminkelni…Áhh. Elszívok egy cigit. Na felhívom Roleszt. A beszélgetés így zajlott, tekintettel arra, hogy Rol vezetett, dugóban ült és a japánokkal tárgyalt valami márványtömbről (Rol cége köveket árul, de Ő nem olyan kőbányász izé, mint akik a kis csákányukkal fejtik a követ és koszosak, meg köpnek. Nem Rolesz üzletember. Vraiment):
– Szia, Flor vagyok. Hogy vagy?
– Miért nem állítottál le akkor, amikor az első kavicsot a kezembe vettem?!
– Mivan?
– UTÁLOM A KÖVEKET!
– Ööö…jössz ma este?
– Lesznek ott kövek?
Ezen el kellett gondolkodnom. Vajon a Rue Daru házai papírból vannak vagy téglából. A tégla kő egyáltalán?
Ezen kétségek teljes tudatában így feleltem:
– Dehogy lesznek. Akkor jössz? Este 7.30 nálam?
– Decsak ha biztos nem lesznek kövek…- makacskodott.
– ROLEX…nincs kő. Van rendez-vous nálam. 7.30. Szia. –és kinyomtam a telefont.
Sikerült hazaérnem. Egy baj volt csupán: az óra 8-at mutatott. Rollal már az ajtóban találkoztam, immár nyugalma teljes tudatában:
– Mond, hogy csak a boltból jössz haza, és már rég elkészültél…
– Hát, majdnem. Adj 20percet.
– Flor…
– Ok, 30-at.
És becsaptam magunk mögött az ajtót.
Nem értem miért olyan ideges, hisz még csak 8.30 van. Biztos késnek egy csomót, még csak hangolnak vagy elrabolták őket az UFOK, vagy valami nem ennyire abszurd dolog. Rol közölte, hogy amíg készülődök Ő elmegy egy barátjáért, és majd visszajönnek. Ok, mondtam én ekkor a nagy lelkesedésemben. Mire elkészültem vissza is értek, a kocsiban Blaise ült, egy harmadrangú sorozat „sztárja”. Én esküre úgy éreztem, hogy kedves voltam, nyitott és nem említettem meg a sorozatot. Cserkész becsszó. De ami ez után történt…
Hát végül is nem raboltak el senkit az UFOK és a srácok rég befejezték a hangolást, mi is megérkeztünk, ha nem is időben, de majdnem. Abban a pillanatban, ahogy kiszálltunk a kocsiból elkezdett ömleni az eső. De nem pici pöttyökben. Nem. Akkora pöttyök voltak, mint a fejem. Futottunk a bejárathoz, mire bebocsátást nyertünk, már javában ment a koncert, persze Jessicaékat megtalálni sem volt egy könnyű menet, de végül sikerült.
Majd a koncert végén Francesca hívását vártam, hisz megbeszéltük, hogy konci után összefutunk és egyesítjük erőinket(értsd: összehozzuk a társaságokat. 1percen belül jött is a hívás.
– Gyere ide a jobb oldali bárpulthoz! –és lenyomott.
Mindig mondtam, hogy Fran egy kedves kislány. Odamentem, hogy a két bandát egybe olvasszuk, de amint odaérek, Fran már a nyakamba is ugrott és a következőt suttogja a fülembe, kezében egy korsó sörrel egyensúlyozva:
– Te!
– Én Frany!
– A Blaise aszonta…hogy …hukk…
– Egészségedre!- mondtam olyan hangon, mint akinek volt valamiféle szülői nevelés a háta mögött.
– Nem egészségedre! Hallgass!
– Öhh…ok.
– Na, Blaise aszonta, hogy…hát üres vagy, de egy éjszakát szívesen…érted…eltöltene veled…Nem baj, hogy elmondtam?
Na neked is jóestét…rögtön bele a közepébe, nemhiába Franynek soha nem volt stílusérzéke…Még hogy baj-e?
– Neem. – és nem is voltam ám dühös. Nem. Én? Soha! Kizárt.
– Szia Szépségem! Végre megvagy! – esett bele Blaise a nyakamba, kezében Ő is egy sört egyensúlyozott.
– Hello! –majd teljes belevágtam a mutatóujjamat a mellkasába – most pedig tisztázunk pár dolgot: a.) nem vagyok üres, mint egy porcelánbaba és én a Te helyedben először elvégeztem volna a Színművet, utána igazoltam volna le egy sorozatba…bár ott nem kell tehetség, ahogy téged elnézlek. B.) az hogy Te eltöltenél velem egy éjszakát, az neked csak egy álom marad, ugyanis nem töltöm az éjszakáimat szerencsétlenekkel. És az utolsó c.) pont én a helyedben nem tennék sört a nyakamba.
– Milyen sört? Hova?
– Ezt. A nyakadba. – majd fogtam a sört és a nyakába borítottam finom, nőies mozdulattal, ahogy a nagyim is tette volna. Ügyes kislány, egy piros pont ide.
Azt az arcot látni kellett volna. Úgy tűnik nem sok leány borított még a nagy sztár nyakába sört és mondta meg neki a magáét, de ez kellett. Az este fennmaradt részén sem tágított mellőlünk. Il m’as fait rire. Adta a nagyarcot…aztán mennünk kellett, Rolexet várták reggel a japánok, meg a kövei; mi meg hozzá voltunk kötve (mármint nem szószerint ejtett túszul és kötözött magához).
Ígyhát megindult a banda és betódultunk Madame Mary-be (Rol kicsikocsija). Persze, hogy-hogynem a sörtől már kevésbé csöpögő sztárunk és Frani mellé kerültem. Lassan elfogyott a nép az autóból és kilométerről kilométerre fogyott az én türelmem is. Mivel kis barátunk a nagy múltjáról kezdett mesélni, és arról, hogy mit is tud Ő az ágyban…Izgi volt. És hipp-hopp otthon is voltam. Azt a fellélegzést, még a szomszéd házban is hallották. Mikor kiszálltam, természetesen Roltól és Francitől puszival köszöntem el, a kisbarátom azonban közbeszólt:
– Azért a végén csak adok két puszit, vagy van ellene kifogásod?
– Drágám, Te max. a kezemre adsz két puszit, de inkább maradjunk a kézfogásnál, bár az csak úriembereknek jár ki, és itt Rolon kívül nem látok másikat, de ha Te igen, add át neki üdvözletemet. Na hello!
És kézfogás ill.puszi nélkül hagytam hátra a kis sztárpalántát. Mielőtt csukódott az ajtó, még hallottam az utolsó mondatot, ami így hangzott:
– Hogy ez milyen bunkó… – persze Blaisetől. Fura én is ugyanezt gondoltam róla, még jó, hogy két olyan barátom ült a kocsiban, akik csak mosolyogtak rajta és az utolsó mondatnál olyan hirtelen fordultak hátra, hogy szegény sztárocska, majd az ingére löttyintette sörének maradékát.
Gyermekien mosolyogva fordultam el az autótól, megkerestem a nemrég vett antik cigarettatárcámat és rágyújtottam. De ez nem a békepipa volt.