Monoton kopog az égi áldás,
tócsába gyűlik a földön a könny,
bánatba fullad a szürke város,
arcokról folyik a méla közöny.
Kémények pipálnak fel az égig,
választ füstöl egy csatornafedél,
pucér ágon száz esőcsepp csillan,
halni indul az utolsó levél.
Fröccsen a víz, elmossa a szépet,
a lelkekből ömlik szerte a bú,
olyan a test, mint téli temető,
s benne a szív csak ázott koszorú.
2005. december 6.
4 hozzászólás
Dallamos, lendületes, gördülékeny, élvezhető formában van a tartalom (ami mellesleg szomorkás, de kellenek az ilyen hangulatú versek is).
Nekem nagyon tetszett.
Üdv
Zsázsa
Örülök, ha így van, köszönöm 🙂
Számomra ez a színtiszta igaszság, és ezzel lehet, hogy sokan nem értenek egyet, mert azt mondják,hogy csak szépnek kell látni azt,ami van, ennek ellenére mindennap ha bemegyek a városba, akkor azt látom,amit ide írtál. Minden arcon közöny, s bú ül, ha mosoly van is, kevés az őszinte. Talán ezért megrázó számomra a versed, mert szeretném azt mondani, hogy ez csak egy szomorú hangulatú vers, de a vlóságban egyre inkább csak ez van…:-( Gyönyörű az írásod.
H.
Bár ez egy téli vers, amikor (legalábbis számomra) minden szomorú, de tény – az emberek közömbösek, örömtelenek.
Köszönöm az olvasást, kedves Hayal 🙂