„Diáktársai előtt megverte saját idős fizikatanárát egy VIII. kerületi iskola diákja. A pedagógus néhány nappal ezelőtt felmondott munkahelyén, jelenleg egy idegszanatóriumban ápolják. Az iskola igazgatója fegyelmi eljárást indított.”
Péternek ez a napja is úgy indult, mint a többi. 6:30-kor felkelt, felöltözött, megreggelizett, vállára kapta a táskáját, amibe már este gondosan berámolt, és nekiindult a csípős márciusi reggelben a VIII. kerületi Eötvös József Utcai Általános Iskola felé. Hatodik osztályba járt, de alacsony termete miatt gyakran nézték alsósnak. Vastag, feketekeretes szemüveget viselt kissé soványka arcán, szeme azonban mindig kíváncsian fürkészett, új, még eddig nem tapasztalt dolgokat keresve. Mindig is érdekelték az új ismeretek, hogy még több tudást szívhasson magába, és még nagyobb szakértelemmel vizsgálhassa a világ körülötte zajló eseményeit. Szeretett iskolába járni, hiszen számára a kimeríthetetlen tudás tárháza volt. Az órákon élénken figyelt, és buzgón jegyzetelt, ha valami érdekeset hallott. Emellett állandóan a könyveket bújta. A többi diák csodabogárnak tartotta, és nemigen barátkoztak vele. Pétert azonban ez nem zavarta. Neki az volt az igazi öröm, ha megláthatott valami új összefüggést, rádöbbenhetett egy ok-okozati kapcsolatra, vagy egyszerűen felfedezhetett egy apró részletet, amire más talán még soha sem figyelt fel.
Amint beért az iskolába leült az udvar egyik padjára, elővett egy könyvet, melyben különböző csodás természeti jelenségeket magyaráztak meg földrajzi és fizikai szemszögből. Majd mikor becsöngettek az első órára, becsukta a könyvet, újból vállára vette a táskáját, és besietett az osztályterembe. Figyelmesen végigülte az órát, majd a szünetben újra az udvarra sietett, és olvasgatni kezdett. Senki sem ment oda hozzá, a többi gyerek vidáman focizott a pályán vagy beszélgetett egy másik padon. Péter nem is szerette, ha megzavarták olvasás közben. Szeretett mélyen belemerülni a szavak labirintusába, és ha kizökkentették, úgy érezte, mintha egy kedves álmából ébresztették volna fel.
A negyedik órában nyelvtan következett volna, de a tanárnő lebetegedett. Feri bácsit küldték be, hogy helyettesítse, aki fizikát tanított nekik. Mivel Feri bácsi cseppet sem értett a humán tantárgyakhoz, és nem akarta a nebulók agyát saját hülyeségeivel traktálni, így szabad foglalkozást rendelt el. Az osztályban kisebb zsivaj támadt, megindultak a beszélgetések, pletykálkodások. Voltak, akik papírt kaptak elő és amőbázni kezdtek, mások zenét kezdtek hallgatni, vagy játszottak a telefonjaikon.
Péter mosolyogva körbenézett az osztályon, ahogy mindenki megtalálta a hozzáillő elfoglaltságot, hogy elüsse ezt a szabad negyvenöt percet. Majd hirtelen felcsillant a szeme, és a táskája mélyébe nyúlt, ahonnan egy kisebb sakkészletet kotort elő. Felállította a bábukat és elkezdett játszani önmaga ellen.
Feri bácsi mindeközben egy napilapot olvasgatott kényelmesen hátradőlve a tanári székben. Néha elemelte az újságot arca elől, és olvasószemüvege alól kissé szigorú tekintettel kinézett a diákokra jelezve, hogy ne legyenek olyan hangosak. Majd ő is, mint ahogy Péter, elmosolyodott látva amint a gyerekek vidáman elfoglalják magukat. Amint egyszer így körbenézett az osztályon, megpillantotta Pétert, aki a többiektől kissé elzárkózva, önmagában játszott. Megsajnálta, ahogy szegény fiú egyedül sakkozik, és mivel őhozzá is elég közel áll ez a sport, letette az újságot és a szemüvegét az asztalára, majd odalépett Péterhez, és leült vele szemben. A fiúnak mindez nem tűnt föl, mélyen a játékra koncentrált. Majd mikor lépett egyet az egyik fehér bábuval, és újból gondolataiba merült, Feri bácsi az egyik fekete bábuhoz nyúlt, és leütötte a fehér lovat. Péter meglepődve emelte fel tekintetét a sakktábláról, de nem szólt semmit, ahogyan tanára sem. Folytatták a megkezdett sakkjátszmát. Immár ketten.
Pár perc alatt az osztálynak is kezdett feltűnni, hogy Feri bácsi az egyik diáktársukkal ül. Szépen lassan, egyenként odaszivárogtak a pad köré, hogy megnézzék, mi folyik ott, illetve hogy figyelemmel kísérjék a játszmát. Feri bácsi és Péter is jól ismerte már a sakk különböző cselfogásait. Ügyesen húzták át egymás számításait és stratégiáit. Úgy tűnt, kezd kissé feszültté válni a légkör. A rájuk tapadó kíváncsi szempárok még izgatottabbakká tették őket. A két játékos nem nézett föl, még egymásra sem, mereven a sakktáblára koncentráltak. Péter örült, hogy az osztálytársai ezúttal mind őt nézik, egyféle mámorító érzés töltötte el, hogy végre az osztály középpontjában lehet. Ezt eddig egyik könyv olvasásakor sem érezte. Egy új tapasztalat volt számára, és a bizonyításvágy még jobban hajtotta őt, hogy megnyerje a játékot. Feri bácsi is tisztában volt vele, hogy sok múlik a győzelmen. Ha veszít, akár a presztízsébe is kerülhet. Elvesztheti tekintélyét a diákok körében, akik majd összesúgnak mögötte, hogy micsoda béna, ha még egy hatodikos is megveri sakkban. Nem lehet figyelmetlen, nem veszíthet. Pláne, ha mindenki tudja, hogy fiatal korában sakkversenyt is nyert.
Egymás után csattantak a bábuk a táblán és hulltak a kiütött figurák. Péter a még megmaradt futóját a C4-ről az E6-ra húzta. Elégedett mosoly jelent meg az arcán, majd lassan, határozottan így szólt: sakk matt. Feri bácsi rémülten kereste az utolsó fűszálat, amelybe kapaszkodhatna, de mindhiába. Vesztett. Így történt, hogy diáktársai előtt megverte saját idős fizikatanárát egy VIII. kerületi iskola diákja. Sakkban.
Feri bácsi nem bírta elviselni a megaláztatást, így aztán amint tehette, felmondott. Jelenleg egy idegszanatóriumban ápolják. Az eset óta pepitafóbiája van. Az iskola igazgatója azonnal fegyelmi eljárást indított Péter ellen. A média természetesen azonnal felkapta a dolgot, és pár nappal később már a bulvárújságok címlapján jelent meg ez a különös eset…
2 hozzászólás
Ezt inkább a szatírába tettem volna…
Tény hogy az újsághírek ennyire megbízhatók.:S
Az újsághír valóságos, vmelyik online hírportálon jelent meg. Mindössze csak megpróbáltam egy csattanós történetet köréírni… 🙂