– Te jó ég! Nézd azt a kiskutyát John! – kiálltott fel a feleségem Acapulco egyik mellékutcáján sétállgatva. – Szegény kicsikém, hogy le van soványodva! Ezzel már indult is az állat felé, még mielőtt bármit is mondhattam volna. Nyolc nappal ezelőtt landoltunk Mexicóvárosban, ahonnan először a helyi nevezetességek felé vettük utunkat. A múzeumok, katedrálisok és persze a híres piactér kavalkádjai után, igazi pihenésre is vágytam, ezért döntöttünk Acapulco mellett. A város régebben hollywoodi sztárok kedvelt üdülőhelye volt, de mostanra már veszített régi fényéből. Valerie és én a délutáni sziesztázás helyett a turistakönyvekben bejelölt "Costera" utcát akartuk megnézni. A mangófák alatt sétállgatva, bódító illatoktól körülvéve, akaratlanul is az otthoni decemberi időjárás jutott az eszembe. Acapulco valóságos paradicsom volt New Yersey-vel összehasonlítva.
Figyeltem, ahogy Valerie minden félelem nélkül odamegy az állathoz és egy kis darab csokival közelebb édesgeti magához. A kis csokoládébarna szinezetű kutyus fején foltokban le volt kopva a szőr, a karmok hosszan meredeztek elő vézna lábacskáiból. Egyszóval cudar bőrben volt. Az utóbbi időben Valerie mentési akcióba kezdett. Csatlakozott a megye állatvédelmi központjához és segített a kóbor állatok megmentésére szervezett programban. Így próbálta magában egyfajta védekezési reakcióként feldolgozni a gyermekünk elvesztését. Valerie későn esett teherbe, de sajnos a sors közbeszólt. A vetélése után Valerie lefogyott és gyönyörű, mogyoróbarna haját katonássan rövidre vágatta. A szeméből is eltűnt az a pajkos csillogás, ami már az ismerkedésünk elején megfogott benne. Ezt az utat is azért szerveztem, hogy kizökkentsem a mindennapok rutinjaiból.
– John, nem hagyhatjuk itt. – jelentette ki Valerie. Felemelte az állatot, aki annyira le volt gyengülve, hogy nem is tiltakozott ellene. – Véleményem szerint egy chihuahua lehet, – vettem alaposan szemügyre – bár a farka mitha egy kicsit hosszabb volna. Valerie gügyögve kezdett beszélni a kutyushoz. – Most már minden rendben lesz édesem, hazaviszünk és megetetünk jó? Már nem kell tovább kóborolnod az utcákon, a mami gondoskodik rólad.
Nem tehettem róla, de ilyenkor még a szőr is felállt a hátamon. Visszatérve a főutcára leintettünk egy taxit. – Hotel El Tropicano – adtam meg a címet. A raszta frizurás fiatalember elkezdett valamit magyarázni spanyolul és mindutalan az állat felé mutogatott. Sajnos egyikünk sem értette mit akart mondani, de egy ötvenessel elapasztottam a monológját. A hotel előtt megállítottam Valeriet. – Hadd hozzak ki először egy táskát, vagy valami dobozt. Nem hiszem, hogy a recepciós jó szemmel nézné, ahogy bevisszük előtte a kutyát.
– Rendben van, – egyezett bele a feleségem – itt megvárlak.
Gyorsan felszaladtam a szobánkba, és kerítettem egy üres cipősdobozt. Szerencsére a recepciós el volt foglalva a telefonnal, így figyelemre sem méltatott bennünket. Valerie megfürdette az új szerzeményét, aki ha lehet ázottan még szerencsétlenebbül festett. Jobb híján újfent bekerült a cipősdobozba, amíg nem találunk neki egy jobb helyet. Miután Valerie megnyugtatta lekiismeretét, elbúcsúzott az álattól és lementünk megvacsorázni.
– Mit gondolsz? Rendbe fog jönni? – Valerie az étlap fölött tekintetemet kereste.
– Ha túlélte azt a rémes szállodai sampont, akkor már lelőni sem lehet majd – próbáltam viccelődni, amit Valerie hálásan fogadott.
– Jaj, John! Olyan rémes vagy! – legyintett játékosan a kezemre. Az este további részében bőséges vacsora mellett, felszabadultan nevetgéltünk. Kézenfogva ballagtunk vissza a 203-as szobába. Valerie első dolga volt ellenőrizni kis szobatársunkat. – Nincs a dobozban – szólt kissé ijedten.
Megnéztük a polcokat, szekrényt, a fiókokat, az ágy alját. Minden lehetséges helyre benéztünk. Végül megtaláltam a szökevényt a bárszekrénybe bújva. Egy kiömlött üdítősdobozon feküdt. – Tudod mit? Ez lesz a neve – jelentette ki Valerie.
– Micsoda? – kérdeztem.
– Hát Pepsi – nevetett fel Valerie. Felemelte az állatot és visszatette a dobozba. Pepsi azonnal felébredt, fekete gombszemeivel bennünket nézett. Valami furcsára figyeltem fel – Valerie, ennek a kutyának habos a szája.
Valerie az ölébe fektette Pepsit. – Biztos az üdítőből folyott rá. Fogott egy papírtörlőt és megtörölgette a száját. A kutya hirtelen vinnyogni kezdett, kiugrott a feleségem öléből és az ágy alá menekült.
– Talán jobb volna megszabadulni tőle – csúszott ki meggondolatlanul a számon. Azon nyomban meg is bántam amit mondtam. Valerie nem válaszolt, de tekintete mindent elárult. Sóhajtottam egyet és lehajoltam, hogy kicsalogassam Pepsit az ágy alól. Amikor sikerült elérnem, már határozottan az volt az érzésem, hogy valami nincs vele rendben.
– Felhívom a recepciót, hátha tudnak segíteni – ajánlottam. Valerie továbbra is szótlanul nézte, ahogy megnyomom a gyorshívót a házitelefonon.
A szimpatikus menedzser megadta egy állatorvos címét, ami késő este is nyitva tartott. Kértünk egy taxit és magunkal vittük Pepsit. A vacsora közben keletkezett jó hangulat már elszállt. Valerie mereven ült mellettem az autóban, Pepsi pedig folyamatosan kaparta a doboz falait.
Az állatorvosi rendelő a város másik végében volt, megkönnyebbülten szálltam ki a kocsiból mikor odaértünk. Bent még midig volt egy-két ember aki várakozott, de hamar ránk került a sor. A doki, egy negyvenes évei közepén járó, rövid, fekete hajú férfi, melegen üdvözölt bennüket. A rendelő modern, fehérre festett falai közé két hangszóró volt felszerelve, amiből halk, nyugtató zene hallatszott. Szokatlannak tűnt, de a doktor megmagyarázta, hogy az állatokra jó hatással van a zene.
– Ezt a kutyát ma délután találtuk. Úgy gondoljuk, hogy beteg lehet – szólalt meg most először Valerie.
– Rendben, – bólintott a doki – akkor, ha megengedik megvizsgálom.
Leraktam a dobozt a vizsgálóasztalra, hogy ő is hozzáférjen. A doktor felnyitotta a dobozt, és belenézett. Pepsi teljesen a doboz egyik sarkába préselte magát, nyálzott és minden ízében remegett.
– Mit is mondtak, hol találták? – komrodott el az orvos arca.
– Bent a városban, de pontosan nem tudnám megmondani merre – vontam meg a vállam. – Miért, valami baj van?
– Igen, és elég nagy. Megkérhetném önöket, hogy amíg kivizsgálom az állatot odakint várjanak?
A folyosón már nem tartózkodott senki, a műanyag falióra pedig épp akkor ütötte el a tizet amikor helyet foglaltunk a váróteremben elhelyezett padok egyikén. Ha jobban belegondolok, most valamelyik felkapott szórakozóhelyen kellett volna lennünk kezünkben a szines koktélok egyikével. Helyette itt ücsörgünk, holmi nyeszlett korcsra várva ezen a keskeny műbéléses padon. Hangosan felsóhajtottam. Valerie felhúzta a szemöldökét – Most mi van?
– Semmi – válaszoltam. Valerie egy percig rám meredt, majd a szemközti falat kezdte bámulni.
Múltak a percek. A doktor jó félóra múlva szólt csak ki nekünk.
– Két rossz hírt is kell közölnöm önökkel – fogott bele mondanivalójába. – Sajnos el kellett altatnunk mivel a Rabies vírus egyik ágával volt megfertőződve. A másik dolog pedig, hogy amit önök kutyának hittek az valójában egy súlyos csontdeformációval született Rattus rattus volt. Hogy érthetőbben fejezzem ki magam : önök egy veszettséggel fertőzöt patkányt találtak.
Egymásra néztünk Valerievel. A kimondatlan szavak ott maradtak a levegőben.
3 hozzászólás
Puff neki! Teljesen együttérzek Valerie-vel. Én sem hagyok soha állatot az utcán haldokolni. Nagyon érdekesen és olvasmányosan írtad meg ezt a történetet.
Szia! Örülök, hogy itt voltál! Mostanában nem látok tőled alkotást, pedig az "Érinthetetlenek" nagyon megfogott.
Hát igen. Nekem is gyengéim az állatok. Konfliktust is akartam kirajzolni a házaspár között, nem tudom mennyire sikerült.
Majka
Megfogható volt a konfliktus. Azért is tetszett nekem, mert a férj a feleség vehemens állatbarátságával szemben csupán szelíd ellenállást fejtett ki, amely csak addig tartott, amíg nem okozott nagyobb összeütközést. Ismerős nekem ez a férfitípus, mert a férjem is épp ilyen. Abban rejlik az ereje és a férfiassága, hogy a megfelelő időben tud rugalmas lenni.