Kemény, mosolytalan asszony volt.
Mindig tudta és tette a kötelességét. A szükségben segített, támasza volt a családnak. Rá mindig lehetett számítani.
Ő volt övéinek a Péter.
Szabályok közt nevelkedett, szabályok éltették. Mindig tudta, hogy mi a helyes.
Kamasz-lázadásáért nem volt lelkiismeret furdalása, mert tudta, hogy az természetes. Azért nem használta ki a pubertás-kor adta lehetőséget, mert kötelesség tudata, szeretete szülei iránt visszatartotta. A maga köré emelt korlátok nem tették szárazzá, savanyúvá. Ha kellett vidám volt, ha lehetett, szertelen. Tudott ő boldog lenni, kacagni, táncolni.
Ha kellett, ha lehetett.
Az utóbbi időben egyre kevesebb volt a lehetőség, egyre több a kötelesség.
Kopott foteljében üldögélve csak ritkán mosolyodott el.
Akkor, ha eszébe jutott egy magas, bajuszos férfi, aki úgy becézte és csókolta, ahogy a férje soha.
Aki felgyújtotta a testét, aki miatt elgyengült a lelke.
Aki előtt be kellett csukni az ajtót.
Mert ő volt a Péter.