Pillanatképek egy házasságból

Betelt a pohár. Miklós elgondolkodva nézte a színes fények játékában. A játékos füzér Nella ötlete volt, mint szinte minden az egész lakásban. A régi bútorok megvoltak még, de Miklós úgy élt köztük, mint egy idegen. Hol van a komor előkelőség, amit annyira szeretett? A sötét árnyékok, amelyek bármikor előléphetnek a szekrények mögül: A bordó bársonyfüggöny, amely mögött az utca színjátéka folyt, és amelyet a bejárónő se mert megérinteni?

De nem az volt a legnagyobb baj, hogy a lakás megváltozott Miklós körül. Őt magát is megcsapta a változás szele. Ez pedig nem lesz így jó, Nellát meg kell állítani.

Túl szép, túl gyors, légies.

Sajnos elmúltak már azok a szép idők, amikor az ajtót rá lehetett zárni az asszonyokra. Miklós egyre többet gondolt egy ódivatú regényre – vagy csak novella volt? A férjben felébred a féltékenység, elrángatja az asszonyt a bálteremből – mert ezek a régi arisztokraták állandóan báloztak. Óriási termekben gyűltek össze, a kristály lámpásokban ezernyi gyertya égett, szólt a zene, táncolt az ifjúság, az urak kártyáztak, a mamák lornyonon át vizsgálták a lányaik gavallérjait. Álomvilág, ami valszeg sosem létezett, vagy csak pillanatokra villant fel, hogy helyet adjon valami másnak, reálisabbnak. De ebben a regényben semmi keresni valója nem volt a valóságnak. A férj beparancsolta az asszonyt a hintóba, úgy, ahogy volt, a vékony báli ruhában; ő maga vágtatásra fogta a lovakat az éjszakában. Hajnal felé érkeztek meg a vízi várba – pompás, de kissé omladozó kastély a láp egy szigetén, ahol csak rémek és lidércek tanyáznak. Itt zárta el egy toronyban az asszonyt, aki okot mert adni a féltékenységre. Önkéntes száműzetésben élt maga is, egyre betegebben a nyirkos, rossz levegőtől, mert akkoriban még senki sem tudott a baktériumokról vagy a vírusokról. Ettől kezdve az ismeretlen szerzőt cserben hagyta a fantáziája, vagy csak Miklós nem emlékezett másra, mint az egyre sápadtabb és zöldebb arcra – egy ablakból kémlelt kifelé a lápvidékre, annak valamennyi szörnyűségével együtt. És várta, hogy az asszonyt magával ragadja, elpusztítsa a lápi kórság, egészen addig várt, amíg ő maga halt bele a sok-sok szenvedésbe – és itt az ismeretlen szerző hangja megbicsaklott. Megsajnálta a férjet, aki egészen addig önkényes volt, igazságtalan és gonosz. Nagy pátosszal adta elő, hogyan esett bele a csapdába, amelyet az asszonyának ásott. Miklós átsiklott ezen a részen, neki csak addig volt fontos, amíg a nő meg nem kapta a maga büntetését.

Mert be kell zárni őket, elszigetelni a világtól, amely sokkal erősebb, mint a férfi, aki uralkodni akar. Arra teremtetett, hogy mindent kézben tartson, és egyedül hozza meg az ítéletet. Genetika, tette hozzá magyarázóan Miklós, bár senki sem volt mellette, aki igényelte volna a magyarázatot. Genetika, ez azt jelenti, hogy az etika is benne van, mindenre feljogosít. Természeti törvény, vagy minek is nevezzük az ilyet. És Miklós őszintén sajnálta, hogy a regényhőssel ellentétben neki nincs egy kisebb méretű vízi vára sem, sehol egy láp vagy rejtelmes mocsár, amelynek miazmáitól el lehetne várni, hogy az asszony lassú kínhalált hal.

Mert túl szép, túl fiatal, tetszik másoknak is.

Példás büntetést érdemel – miért is? Még nem követett el semmi olyat. De elkövetheti, a jövőben bármikor. Ezért kellene a lápi tanya. Hogy eszébe se jusson. Hogy ne járhasson szabadon a világban, amely tele van csábítással.

Vajon ki írta ezt a könyvet? Nevek, címek, minden kiesett az emlékezet rostáján. A legélesebb kép a férj arca: a düledező kastély ablakából leskelődik, egyre szétesettebb, sejti, hogy nem éli túl. Biztosan egy herceg volt – ezekben a régi regényekben főleg a hercegek sorsa a szenvedés. De a nemes küzdelem is, amely nem ismer megadást.

Az egyszer megszerzett prédát meg kell tartani. Megér minden kockázatot.

Két éve házasok, és most először érzi úgy, hogy a pohár betelt. Nella egy reklámügynökségnél dolgozik, ahol soha nincs megállás. Az érdeklődők egymásnak adják a kilincset. Van köztük mindenféle népség: művészek, celebek, partiarcok. A munkaidő erratikus. Akárhányszor előfordul, hogy Nella a fodrásznál vagy a kozmetikusnál tölti a délelőttöt, délután ötkor lazán hazaszól: Ma egy kicsit később érek haza. Lesz az éjfél is, mert egyesekkel csak valami bárban lehet aláírni a megállapodást. Fényképészek hada várja türelmetlenül, hogy mikor lehet már egy kompromittáló felvételt készíteni. Amiért boldogan fizetnek a szennylapok. Nella néha megállapodik egy fotóssal, és feleznek. Mindketten jól járnak, Miklós pedig vegye tudomásul szótlanul. Hiszen nem történt semmi. Fénykép, ami semmit sem bizonyít.

De most már betelt – és Miklós rezignáltan nézte a betelt poharat. Üres volt, és már jó ideje az, mert a viszki üvegből jobban ízlik. A betelt pohár drámája, amely voltaképpen üres, gondolta Miklós, és homályosan úgy érezte, hogy ilyenkor filozofálni kellene, mondani egy-két világra szóló bölcsességet. Sokan megtették már, de ezen a piacon mindig akadnak szabad helyek. A szavak ott keringtek Miklós körül, csak éppen nem akartak bölcs mondásokká rendeződni. Lehunyt szemhéjai mögött képek tolongtak – fényes táncmulatság, éjszaka, vad viharban vágtató lovak – börtönkastély a láp szigetén.

*

A házasságot azóta szidjuk, amióta feltalálták. Vagy azért, mert nem tudjuk megkötni, vagy mert nem tudunk szabadulni belőle. Így vagy úgy, mindenki boldogtalan. Óriási elvárásokkal indul – aztán kiderül, hogy a szerelem nem tart örökké, a feleknek ellentétes fogalmaik vannak a takarékosságról vagy a pénzköltésről, az aranyos kisgyerekből büdös kölyök lett, és a világ még a tapéta kicserélése miatt is hadszíntérré változik. Elválunk, a hitel örökre összeköt.

Miklós nem akart elválni, pontosabban, egyelőre nem. Nella olyan volt, mint az öklömnyi gyémánt az egyébként meglehetősen egyszerű vaskoronában – ezt nem én mondom, hanem a névtelen szerző, aki a bálok, féltékenységek és lápszigetek kiváló regényét elkövette. Az viszont világos, hogy meg kell fékezni, még időben, mielőtt elkanászodik. Túl hosszú volt ez a két év, és Nellának túl jó élete van.

Rövid pórázra kell fogni ezeket a karrierista szépségeket. De hogyan? Szivikém, jól keresek, megvan mindenünk, nincs szükség arra, hogy egy vacak munkahelyen – nem jó, mert Nella számára a reklámügynökség a világ közepe, és büszke arra, hogy ismeri a szóba jöhető celebeket. Ezek nem komoly emberek, nem tettek le az asztalra semmit – nem jó, mert ezeket nézzük egész nap, róluk olvasunk, mindent tudunk az új ruhájukról és az új barátnőjükről, őket utánozzuk öntudatlanul. Nekem nagyon fáj, hogy a második helyre szorultam az életedben – nem jó, és nemcsak azért nem, mert Nella csak nevet a szentimentalizmuson. Nem jó, mert Miklós is a reklámügynökségen keresztül ismerte meg az élete szerelmét, pontosan látta, hogy mi van, senki sem titkolózott. Amikor belevágtak, nem számolgatták, hogy ki áll a hányadik helyen. Miklósnak imponált, hogy Nellának jó állása van, vonzó, öntörvényű személyiség – persze az is baj lett volna, ha másmilyen – gazdag pasit keres, el akarja tartatni magát, aranyásó, fúj. Miklós azt kapta, amit keresett, emiatt nem lehet reklamálni. Ugyanakkor a kisördög állandóan a fülébe suttog: Ne képzeld, hogy ezt a ragyogó nőt meg tudod tartani. Ne képzeld, hogy hűséges hozzád. Ne képzeld – akkor ver át, amikor akar, arra hivatkozik, hogy nem mondhatja le az esti programokat. Ismerjük már ezeket az üzleti vacsorákat! És celebekkel, akik számára egyenesen az a szabály, hogy a nézőket vagy az olvasókat meg kell botránkoztatni – semmi sem pótolja olyan jól a tehetséget, mint a botrány. Nem néznek ezek se Istent, se embert. Az sem érdekli őket, ha nem igaz, csak elég zaftos legyen.

Arról már ne is beszéljünk, hogy Nella az egész lakást teleaggatta színes lampionnal – ennyit el lehet nézni, játszik, jól mutat a sok csicsa között.

Nem volt könnyű, de Miklós megtalálta a megoldást. Nella magától hagyja ott a reklámügynökséget, boldogan otthon marad, megtanul főzőcskézni, sütikét sütöget, elmehet bárhová, ahová akar – ha tud. Miklós mindent megenged, és mégsem kell aggódnia. Olyan koloncot akaszt Nella nyakába, hogy ettől kezdve a szabadság csupán szépséges elmélet vagy illúzió.

Végtelenül egyszerű. Nellát be kell zárni, és egy apró gyereknél nincs keményebb börtönőr. Csak el kell hitetni vele, hogy a természet rendje, a nőiség kiteljesedése, meg a legnagyobb boldogság a világon. Mindenki ezt döngicséli, anya, barátnő, szomszédasszony, az egész társadalom. A nők nem ostobák, de hagyják magukat elámítani. Mire észbe kapnak, már késő, ott szuszog mellette a pelenkás csomag. És mi mást mondhatnának, mint azt, hogy boldogok?

Na persze, majd elismerik, hogy lépre mentek.

Továbbá a bébi vízfejű, és csökött lábai vannak, állítólag ellenállhatatlanul vonzó ez a kombináció. Mindig vannak, akik heves utyuli-mutyulizásba fognak egy bébi láttán – ez valami olyasmit jelent, hogy Úristen, nálatok is becsúszott, te szegény.

Nellának kisfia született, és ha valaminek örülni lehetett, hát annak, hogy mindene megvolt, keze-lába rendben, egészséges, és elég jó tüdeje van ahhoz, hogy végigordítsa az éjszakákat.

*

Anya, barátnő, szomszédasszony és az egész társadalom kórusban zengi, hogy ah meg oh, ez legföljebb tíz évig tart, az a tíz év meg elszáll, mint egy pillanat. Ki kell élvezni, mert az élet soha többé nem lesz ilyen csodálatos. Nella szkeptikusan hallgatta a jó szándékú vigasztalásokat. Eleinte rendben is volt, hiszen a bébi olyan pici, szinte hihetetlen, hogy él és mozog. Egyre nagyobb lesz, és állítólag okosodik, bár ebből egyelőre semmit sem lehet észrevenni. Ott kell ülni mellette egész nap, mert ha csak megmozdul, biztos, hogy valami ostobaságot csinál. És annyi veszély leselkedik egy ilyen apróságra! Egyszer csak összeomlik a keringése, elfelejt lélegezni, vagy – sosem lehet tudni, hogy a ruhája elég meleg vagy elég szellős, jó lesz-e az, ha kap egy cumit, vagy éppen ellenkezőleg. a legnagyobb tragédia, ami csak bekövetkezhet egy gyerek életében. Folyton sír, de ki tudja, hogy miért? Lehet, hogy csak a takaróján táncoló napsugarat szeretné megfogni, lehet, hogy komoly baja van – az orvos é a védőnő vigyorognak, anyuka, a gyerek ilyen sírós műfaj, nem kell túlfélteni, majd kinövi.

Tudom, tíz év, gondolja Nella, és elsötétül a tekintete.

Nagy boldogság, de néha jó lenne egy kis csend és nyugalom, egy gyors zuhany – egy kávé az erkélyen – az újság vagy a könyv elérhetetlen luxus, már eszébe sem jut.

A szabadság illúziója tényleg megmaradt, elmehetnek bármikor, szigorúan csak együtt. Babakocsi, babatakaró, babasapka, babasál, és mire minden összejön, az embernek már el is ment a kedve az egésztől. Pedig el kell menni, mert már megint nincs itthon egy szem pelenka sem – fültisztító, popsitörlő, popsikenőcs, popsiakármi, ezerféle vacak, amiről eddig azt se tudtuk, hogy a világon van, és most hirtelen létfontosságúvá emelkedett. Nem probléma, mert Miklós dönti haza a pénzt.

Persze, szívem, vedd csak meg, ha jónak látod. Bömbikének legyen meg mindene.

El lehet menni a játszótérre is, sőt két játszótér is van. Az egyik közel, két hinta meg egy homokozó, a homokozóba le lehet csúszni, a csúszda egyik oldala csupa kötél, ami arra jó, hogy a gyerek leessen, és betörje a fejét. A másik játszótér valamivel messzebb van, innen aztán nem sajnáltak semmit. Van ugrálóvár, mászóka, egy csomó kerek tárgy, amit körbe lehet forgatni, és ettől a gyerekek mind extázisba esnek. Mondjuk, Bömbikének teljesen mindegy, mert még csak mostanság próbálkozik azzal, hogy hasra forduljon a babakocsiban. Ez nagy öröm, és a játszótéri anyukák együttérzéssel figyelik, hogyan növekszik Bömbike. Kivéve azokat, akik megjegyzik, hogy az ő drágaságuk mennyivel többet tudott már három hónapos korában. Pontosan tudják, hogy a többieket ettől üti meg a guta.

A játszótéri anyukák külön tanulmány. Van, amelyiknek be nem áll a szája, szüntelenül nevel: Tedd le! Ne nyúlj hozzá! Gyere le onnan! Megmondtam, hogy a lépcső közelébe nem megyünk! Oda se! Máshova se! A gyerek egy idő után összezavarodik, hanyatt vágja magát a földön, és üvölt. A játszótéri anyuka őszintén nem érti. Miért csinálja ezt?

A másik anyuka békésen locsog, mindegy, hogy kivel. Normál körülmények között undorral fordulna el a sorstársától, de a játszótér átrendezi a helyi viszonyokat. Mindent elmondanak egymásnak, az intimitásokat különösen. A gyerekek ott lógnak rajtuk, rángatják a ruhájukat, és nyávognak: Anya! Anya! Ha aztán anya megunja, és véletlenül odafigyel, a gyerek annyira meglepődik, hogy nem tud mit mondani. Nem is fontos, hiszen az egész csak játszmázás – azért is megmutatom, hogy én vagyok a fontosabb.

Egy anyuka feltétlenül előkapja a kékeres tőgyét, akkora van neki, mint egy díjnyertes tehénnek. Vonító kölyke szájába gyömöszöl annyit, amennyi belefér, és üdvözült mosollyal néz körül: Én vagyok a tökéletes anya, az anyák gyöngye, az anyagyöngy. A játszótéri anyaközösség tagjai diszkréten öklendeznek, és elmenekülnek.
A hatéves Vince dühödten toporzékol. Nem te vagy a főnök! Anyja, rúzstól és méregtől vörösen: De bizony én vagyok a főnök, és mindig is én leszek a főnök, és te sose leszel főnök, én viszont akkor is főnök leszek, ha te már százéves vagy – így tovább, végtelenül változatosan.

Nella rosszul tűri a játszóterezést, de Bömbikét nem szabad megfosztani a hallatlan élménytől. Bájcseveg, bár a pokolba kívánja az egész baromfiudvart, hősiesen elfordítja a fejét, amikor elővillan a kékeres, és elnyom egy mosolyt, mert Vince mamája tényleg azt hiszi, hogy ő a főnök, a szegény ütődött, bolond.

Ritkán marad el a vigasztalás: Később csak egyre jobb lesz. És tényleg jobb is, Bömbike megy, rohan, lehetőleg az autók alá, alig lehet feltartóztatni. Az étkezések ideje merő kínszenvedés, mert Bömbike elvből nem eszik meg semmit. Csokoládé, kakaó, gumicukor, de csak néha. Ha hétfőn kegyesen elfogadta, kedden biztosan nem kell neki, és szerdán undorral köpi ki a méregdrága bio sárgarépalevet. Közben persze kicsi és sovány, bömböl is, mert feltehetően éhes. Nella orvostól dietetikusig, Dévény tornától pszichológusig viszi. Bömbike rendkívül élvezi, hogy ő van a figyelem középpontjában, és csak azért is ellöki az etető kezet. Majd kinövi, mondja a doktor bácsi gépiesen, de látszik rajta, hogy maga sem hiszi. Az ételen kívül még egy halálos ellensége van Bömbikének, a bili. Látni sem bírja. Na hogyne, ez egy olyan dolog, ami nektek nagyon tetszik, akkor juszt se. Akkor se, ha beígértek még egy gumikacsát.

Miklós nagyon elégedett volt a megoldással, amit egészen egyedül talált ki, már mint ha leszámítjuk, hogy az anyja állandóan duruzsolt a fülébe: Mikor lesz már gyerek? Mikor lesz már gyerek? Nem végleges megoldás, gondolta Miklós, de hosszú időre leköti Nellát, aztán úgy intézem, hogy becsússzon még egy, majd egy harmadik. Az évek elszállnak, és a negyvenéves Nellát nem fogják visszavenni a reklámügynökséghez. Persze nagyon valószínű, hogy akkor már nekem se fog kelleni, negyvenéves Nulla lesz a drágaságból – mindegy, legalább nem mondhatja senki, hogy nem teljesítettem a kötelességemet.

Amúgy azt lehet mondani, hogy Miklósnak az egyetlen Bömbike is sok volt. Fölvette azt a szokást, hogy egyre későbben járt haza – kilenckor, tízkor, amikor már reménykedni lehetett abban, hogy Bömbike alszik. Sok a munka a vállalatban – ha én nem vagyok ott, a többiek azonnal szétszélednek, megáll az élet, fogalmuk sincs arról, hogy milyen a japán munkamorál – még a nyereség is csak akkor érdekli őket, ha szét kellene osztani. A hétvégék nehezebbek voltak, a szombat elment valahogy vásárlással – Miklós a környék összes árukészletét felvásárolta volna, csak otthon ne kelljen lennie – aztán kitalálta, hogy vasárnap feltétlenül golfozni kell, mert az cool, és az egész heti hajtás után neki is szüksége van egy kis pihenésre. Hát nekem, kérdezte Nella, nekem soha nem kell pihennem? – Az más, szívem, te egész nap itthon vagy, nincs semmi dolgod, csak játszol egy kicsit a Bömbikével.

Ezen a ponton mindenki robban, de Nella hősiesen tartotta magát, egészen addig, amíg Miklós szintet lépett.

*

Miklós nagyon elégedett volt a gyerek működésével. Tökéletesen lefoglalta Nellát, aki még levegőt se vehetett Bömbike tudtán kívül, vagy az engedélye nélkül. Hangos üvöltéssel büntetett minden kitörési kísérletet, és egyáltalán olyan undok volt, amilyen csak egy alaposan elkényeztetett gyerek lehet. Nella azonban nem teljesítette az elvárásokat. Esténként nem csinosan, fitten és kipihenten fogadta urát és parancsolóját, hanem láthatóan kedvetlenül. Mackónadrágban és pecsétes pólóban. Azt állította, semmire sincs ideje, mert a gyerek ordít, rossz és nem eszik. Beszélni sem akar, csak mindenre azt mondja, nem. Miklóst nem érdekelte, hogy Bömbike mit csinál, és miért csinálja; börtönőrnek kiváló, és ez a lényeg. Viszont határozottan rossz néven vette, hogy elmaradtak az esti hancúrozások. Szerinte Nella direkt intézte úgy, hogy a gyerek azonnal felébredjen, amint – és már jött is a kis lúdtalpain, berontott a hálószobába, és közéjük feküdt – de ha Bömbike véletlenül nem ébredt fel, a dologban akkor sem volt köszönet. Nella „hagyta magát, hogy előbb szabaduljon.” Miklós kifejtette, hogy ez miért nem helye, kimerítő részletességgel sorolta, hogy mit és milyen sorrendben kellene, egyre hangosabban követelőzött, végül már ordított ő is, mint Bömbike.

Fene a jódolgodat, gondolta Nella kevéssé költőien, és még mielőtt sor kerülhetett volna a tettekre, egyszerűen elaludt. Mondjuk, nem sokáig, mert Bömbike óránként kért valamit, a legtöbbször vizet, amit nem ivott meg, és jó esetben nem öntötte ki a szőnyegre az egészet.
Egyszer aztán elkövetkezett a végül után a legvégül. Miklós egyre később ért haza, és semmit sem akart Nellától. A klasszikus eset: Felszedett valahol egy húszéves Csinit. Csinike sosem volt fáradt, sőt nem volt könnyű vele lépést tartani. Miklós azonban kedvelte az efféle kihívásokat, tetszett neki, hogy egy ilyen lány őérte van oda – nem ám az értékes ajándékokért, a kilátásba helyezett autóért és házasságért, ugyan dehogy. Mindez akkora klisé volt, mint ide Lacháza, és leírni sem lenne érdemes, ha Nella is csak azt teszi, amit elvár tőle a világ.

Nella sejtett valamit, de nem volt annyi energiája, hogy foglalkozzon a kérdéssel. A szerelmet és a többi romantikus illúziót már Bömbike születése elfújta, mint a szél. A széllel nagyon kell vigyázni, mert az mindent elfúj, déli ültetvényeket, fekete rabszolgákat, Lee tábornokot Fort Sumterrel, Charlestonnal és a confederate halottakkal együtt, sőt még Rhett Butlert is, amit a sokat csodált szerzőnek nem lehet megbocsátani. Nella kezdetben még örült is, hogy békén hagyják. Akkor sem aggódott, amikor már teljesen világossá vált, hogy komoly a dolog, és némi együttérzéssel gondolt az ismeretlen Csinikére, aki még nem tudja, hogy mi következik. Ő mindenesetre megtette az előkészületeket, és a legcsekélyebb mértékben sem lepődött meg, amikor egy vasárnap este Miklós közölte, hogy nagyon sajnálja, de. A társalgásuk kissé szaggatott volt, Bömbike miatt, aki egy másodpercre sem tágított mellőlük, időnként megjegyezte, hogy nem kell, nem akajom, és a többi hasonlóan fontos információt. Rendben van, nyugtázta röviden Nella, és sebtében csomagolni kezdett. Bedobált ezt-azt egy sportszatyorba, és elindult az ajtó felé.

Miklós nem akart hinni a szemeinek, de ez a luvnya komolyan gondolta. Jelenetekre számított, hosszas érveléssel készült, el akarta mondani, hogy Bömbikéről természetesen továbbra is gondoskodik – de nem ebben a formában. Egy anya soha, semmilyen körülmények között nem hagyhatja el a gyerekét (egy apa bármikor), akkor sem, ha az illető gyerek egy gonosz bestia. Egy anya meghúzza magát egy pajtában (apának budai villa kell), híd alatt hál, éhezik, de foggal-körömmel ragaszkodik a csemetéhez. Belengette az adu ászt is: Természetesen úgy gondoltam, hogy ti maradtok itt, én pedig mindent megadok nektek, hogy ne kelljen lemondanotok a megszokott kényelemről – nagy bajban lett volna, ha Nella elfogadja ezt a nagylelkű ajánlatot. Dehogy engedte volna át a szép nagypolgárit, amit már régen odaígért Csinikének, és az ellátás egy fillérrel se lett volna több, mint amennyit a bíróság megítél – a minimálbér alapján, mert Miklós nem vallott be többet. Mindent összevetve, Nellának csak annyi haszna lett volna a válásból, hogy Bömbike mindörökké ámen a nyakán marad. Ezért lefejtette magáról Bömbike csokoládétól ragacsos kezeit, sok szerencsét kívánt Miklósnak az új életéhez, és elhagyta a porondot.

Se köpni, se nyelni – ismerős az érzés? Bömbike hanyatt vetette magát az előszobában, és üvöltött, ami teljesen jogos reakció volt ebben a pillanatban, és Miklós, szerinte még jogosabban, felháborodott.

Egy anya nem tehet ilyet. Egy anya mindent megtesz a gyerekéért, akkor is, ha ő maga beledöglik. Sőt visszajár a sírból, hogy gondoskodjon a kis taknyosról, vannak is ilyen költemények. Persze, férfiak írták azokat is. A férfiak találták ki az összes mítoszt, az igazi anyát, a hős anyát és a többi példaképet. Azért, hogy ők maguk minden tehertől megszabaduljanak.

*