Pliccsplaccs és a Zene világnapja

Pliccsplaccs ma nehezen ébredt, komor, nyomott, álmosító volt a reggel. Nagyokat nyújtózkodva, hatalmasakat ásítva ment az ablakhoz és kinézett. A házuk előtt, a kiskertben épp kidugta fejét a földből a legfinomabb csiperkegomba. Kalapja halványsárga, selymes volt, mint a kisbaba bőre, fehér tönkjén gallért viselt. Ekkor eleredt az eső. Igen, tényleg így volt. Csendesen hullt le az égből. A felleg halványszürke, talán vakolat, vagy inkább hamuszínű volt. A föld a víztől ázott, de még épp beszívta az őt betakaró nedvességet. Az egyik szomszéd esernyővel, gumicsizmában, esőköpenyben sietett, talán a közeli boltba friss reggeliért vagy ki tudja hova. Placcs- placcs- placcs- placcs- mondta egyfolytában halkan a csizmája. Pliccsplaccs még bámult egy ideig ki az ablakon, ám már épp vissza akart bújni az ágyába, nyakig magára húzva a takarót, amikor záporozni kezdett. Kippentek-koppantak a tetőn, a földön az esőcseppek egyre szaporábban. – Pont olyan a hangja, mint egy zeneműnek- gondolta magában. Mintha fagott, oboa, kürt és trombita harsogna. – Ráadásul pittegett-pattogott, csettegett-csattogott, mintha hozzá egy karmester vezényelt volna. Hol halkabb, békésebb, hol hangosabb, haragosabb volt a zenedarab. Igen- igen, a szél volt a karmester. Hajlongtak a fák lombjai erre-arra, jobbra-balra, meg előre-hátra. Mintha a vonós hangszerek: lant, citera, vagy hárfa játszott volna. Ekkor egy földigiliszta csúszott- mászott sietősen a földön.
– Hova, hova? – kérdezte tőle Pliccsplaccs
– Menekülök, mert alig kapok már levegőt!- mondta kissé zihálva. Nagyon ki vagyok merülve, behúzódom valami fedezék alá, ahol nem ér az eső.
– De ha kisüt a nap, bújj vissza a földbe!
– Igen, így fogok tenni, hisz különben elpusztulnék! – Pliccsplaccs tovább figyelte a záport, zivatart. Hirtelen csetepaté támadt odafönt. Villámok cikáztak az égen, majd mennydörgött, mintha cintányérok és üstdobok szólaltak volna meg, egyre gyorsabban és hangosabban, de aztán hamar abbamaradt. Lassult, halkult az eső, majd végleg elállt. – Igen, pont olyan volt, mint a „Vízizene”. Kezdődött egy nyitánnyal, folytatódott menüettel, szvittel és aztán befejeződött. Kezdett kitisztulni a levegő, de még néha sötét árnyék borult a földre.
– Jé, kis csiperke, hogy megnőttél! – csodálkozott Pliccsplaccs.
– Igen, hisz a föld nagyon nedves. Ráadásul jó meleg van.
– De érdekes!- Aztán tündökölni, ragyogni kezdett a nap az égen. Megszikkadt a föld. A kis földigiliszta sietve bújt vissza a földbe. Fényben úszott a levegő, úgy csillogott, mint az érc. Olyan fenséges volt, mint egy királyi korona. Lágyan énekeltek a dalosmadarak: a cinege, a rigó, a tengelic, a pacsirta és talán a zöldike hangát vélte hallani. Élettel telt meg a kertjük, így neki is kedve támadt felkelni, akár csak a testvéreinek. Reggeli után már szaladtak is ki a kertbe. Hallgatták a gyönyörű dallamokat. Aztán egyszer csak egy kis ökörszem is becsatlakozott és mintha ő, a „Nyári ének” című trubadúrdallamot hallatta volna. A kis nyuszik leültek a padra, lehunyták a szemüket és úgy hallgatták e csodálatos, fennkölt melódiát. Közben nagyokat szippantottak a finom, friss levegőből és nagyokat sóhajtoztak eközben. A parányi ökörszem dalára a kertjükben az aranyszínű gyümölcsfákon ízes, ropogós gyümölcsök kacsingattak rájuk, csalogatták az ágaik között Pliccsplaccst és testvéreit, alattuk pedig a sok virág úgy ringott, hajladozott, mint hajó a vízen. Az édes mézízű szőlő kínálgatta csábos kis fürtjeit. Nyomán béke és nyugalom költözött a lelkükbe. Egy jó ideig még hagyták a testükbe áramoltatni az elbűvölő, a lenyűgöző hangokat, majd kicsit még kertészkedtek a kertben, mert ott bizony mindig akadt tennivaló. Vidáman, jókedvűen dolgoztak, ami nem is csoda, hisz kellemes zene szólt a háttérben. Miután jól elfáradtak, munkájuk eredményeképpen pompásan virult a kertjük. Gondtalanul, derűsen mentek ebédelni. A rádióból „Csajkovszkij: B-moll zongoraversenye” csendült fel. Nagyon szerették. Ezt hallgatták, amíg ettek, utána egy szép altatódalra aludtak el. Délután szokás szerint a kertben játszottak, kertészkedtek, hisz gyönyörű volt az idő, mert a vénasszonyok nyara vendégeskedett náluk. Pliccsplaccs arra figyelt fel, hogy a madárijesztő egy seregéllyel pörölt:
– Menj el, innen a szőlőtől, hess- hess- hess!
– Nem megyek! Nem megyek! Sőt hívom a többieket! Gyertek társaim, gyertek, itt édes szőlő termett!
– Menjetek el, innen a szőlőtől, hess- hess- hess!
– Megdézsmáljuk a szőlőtöket! Gyertek társaim, gyertek, itt édes szőlő termett! – Akkor már Pliccsplaccs sem hagyta annyiban a dolgot:
– Menjetek el, innen a szőlőtől, hess- hess- hess! Ez a miénk! Erre már a többiek is felfigyeltek és sietve jöttek, hogy együtt elhessegessék a seregélyeket:
– Kívül tágasabb!- mondták erélyesen. Édesapa pedig egy kék színű madárhálót vont a szőlőtőkék köré, hogy megvédje a madaraktól. Pliccsplaccs és testvérei is segítettek. Hamarosan el is készült.
– Most már senki se tudja megdézsmálni! – mondta a családfő. Közben beesteledett és vacsorához készülődött a Bummbele család. Amíg ettek, „Vivaldi: Őszi zenéjét” hallgatták. A műben tánccal és dallal ünnepelték, hogy bő volt a termés és jó hangulatban zajlott a szüret. Hamarosan, talán a következő hétvégén már ők is be fogják takarítani a termést. Lefekvés után a kellemes hangulatú „Kis éji zene” című szerenádra merültek édes álomba a Bummbele nyuszikák. Leszállt az est, minden csendes, elhalkult a Föld zaja. Megnyugodott a szív, a lélek, nem hallatszott sóhaja. Leszállt az est, minden csendes, még a szellő is álmodott. A vágy szitált, békét remélt, s a fényes csillag nyugalomban sugárzott. Leszállt az est, már minden csendes. A szeretet átölelte őket. Lobogott bennük színpompás tűzzel. S mily kék volt a Hold ott fenn az égen, ragyogott, szinte igézett a fénye.