Plútó

Soha nem felejtem el őt, rendkívül különös jelenség. Nemcsak megjelenésében, de természetében is rendhagyó.

Megismerkedésünk egy kabaré jelenetbe illő epizód volt. Albérletet kerestünk. Egy hirdetés alapján érkeztünk egy magas fémkerítéssel övezett házhoz. Becsöngettünk. Kisvártatva jött a hölgy, s a nehéz kaput kitárta előttünk. Mozdulata, hogy beengedjen az udvarba, kicsit sutára sikeredett, ugyanis valami nagy fekete nekipréselte a kinyitott kapunak, miközben ő maga, a feketeség, kitódult rajta, egyenesen nekem rontva. Teljes súlyával mellemnek dőlve, arcom és nyakam bőségesen beterítette nyállal. Mélységes megdöbbenésemben csak álltam… volna, ha a rám nehezedő súly, a folytonos izgága mozgás következtében nem lett volna egyre nagyobb. Így tántorogva és hátrálva próbáltam kiszabadulni a heves érzelmű fekete lény fogságából. Mennél jobban igyekeztem azonban távolabb kerülni tőle, ő annál erősebben és hevesebben „ölelt és csókolt”, mint egy túlfűtött szerelmes, aki attól fél, ha szerelmét kiengedi a kezéből, örökre el is veszíti. Beletelt vagy öt percbe is, mire rájöttem, ha simogatom hatalmas buksiját, jámboran és mozdulatlanul megáll, s még szemét is le-lehunyogatja az átélt gyönyörtől…
Az évek távolából már mosolyogva gondolok vissza erre a drámai kis jelenetre.

Mindig is nagyon szerettem a kutyákat, ha tehettem, megsimogattam mindegyiket, amelyikkel szembetalálkoztam. Ez az eset minden eddigi tapasztalatomtól eltérő volt. Az állat csodálatosan szép, csillogó fekete szőrű, borjú nagyságú kuvasz-német juhász-szibériai farkasölő keveréke volt. Játékos, kíváncsi természetű, örökmozgó, mint amolyan gyerek, hiszen alig múlt el öt hónapos.

Költözésünkkor be kellett zárni a szomszéd udvarába, mert lépni sem tudtunk volna tőle. Mikor a hölgy visszaengedte az udvarba, Plútó ránk se tekintve, bevonult a házába…

Az életünk addigi egyetlen napján sem fogadott még élőlény bennünket olyan túláradó szeretettel, mint ő. Minden alkalommal, mikor hazaérkeztünk valahonnan, két lábát vállunkra téve, mellét mellünkhöz nyomva nyalt és nyalt, ahol ért. Persze a jóból is megárt a sok, egyre gyakrabban förmedtünk rá ingerülten – a kérlelés süket fülekre talált -, melyre ő meglepően reagált. Négy lábára ereszkedett, szomorú szemeit ránk emelte, majd fejét lehajtva elkullogott, s órákig felénk se nézett.

Párommal mindketten dohányzunk, melyet akkoriban az udvaron lévő kispadon szoktuk elkövetni. Eleinte csaknem végigszívtuk a cigarettát, mire Plútó odasettenkedett és orrát egyre közelebb tolta a füsthöz. Mire újra kimentünk rágyújtani, az alacsony külső ablakpárkányon lévő hamutartó üres volt.
Két-három nappal később már az öngyújtó kattanása elegendő volt ahhoz, hogy Plútó odarohanjon, s velünk szemben leüljön. Orrát le-föl járatta, orrcimpáit kitágítva szívta, szívta a füstöt. A hamutartó fölöslegessé vált, mert a csikkeket, elnyomásuk után, gyors mozdulattal kikapta a kezünkből. Ha valamelyikünk nem adta át neki valami miatt a csikket, úgy járt, mint az, aki szeretethulláma miatt leteremtette: Plútó vádlón rátekintett, majd sértődötten elvonult.

Mindannyiszor elcsodálkoztunk, mennyire emberi a viselkedése. Dohány iránti vonzódása egyenesen érthetetlen volt számunkra. Más magyarázat híján, idővel elkönyveltük, valami okból szegény illető kutyaként reinkarnálódott. Előző életében igen erős dohányos lehetett, ha e tulajdonságát még állati valójába is átmentette.