Újabb titkok
Pár percig némán füleltünk. Attila óvatosan kivette a zárból a kulcsot, s azon keresztül nézte, mikor válik szabaddá a terep. A herceg távozása után röviddel a kopasz férfi is kibotorkált a szobából. Nehezen lélegzett, de meglehetősen sietett valahová. Megkönnyebbülten, bár összezavarodva fellélegeztünk. Kiegyenesedtem és a falon villanykapcsolót kerestem. A plafonról függő égő betegesen felgyúlt. Tényleg szertárban lehettünk. Igaz, alig fért itt el három ember. A földön faládák, vödör, törött képkeret és feszítővas feküdtek. Némi vizsgálódás után nagyot sóhajtottam.
– Soha többet nem megyek veled sehova! – Jelentettem ki Attila előtt. A fiú elmosolyodott.
– Úgy csinálsz, mintha máris nem érdekelne, mire jöttünk rá! – Felelte higgadtan. – És most mi legyen? Mert az tény, hogy rájöttünk valamire, csak még nem tudjuk, mi is az valójában – nekidőltem az ajtóval szemközti falnak, s lehunytam a szemem.
– Mit tudom én! Egyelőre azon vagyok kiakadva, hogy…” Nemesvári Rudolf” Rolf Edelsburg. De hogyan? – Tártam szét a karom. Attila persze ugyanolyan tanácstalannak bizonyult.
– Ha ez a kastély Edelsburg néven lenne, akkor megérteném, mert előfordulhatna, hogy a felmenőkről nevezik el a kései leszármazottakat… de így, hogy ez Meerbach lak, hát elég meredek. Ha a két család sosem egyesült, akkor mit keres itt egy Edelsburg?
– Itt van, ezzel nem is lenne gond. De készül valamire. Valami szörnyűre, már amennyire ezt ki lehetett venni a beszélgetésből – agyaltam. – A kérdés, hogy ki akarjuk-e deríteni, mi az, vagy fogjuk magunkat, és visszamegyünk a szobánkba, mintha mi sem történt volna? – Attila színészien elnevette magát.
– Szerintem egyikünk se menne vissza – és igaza volt. Nem, most már nem. – Meg nem is mehetünk. A herceg járja a folyosókat. Jobb esetben a szüleim azt hiszik, hogy alszunk, nem kéne lebuknunk – mondta figyelmeztetőleg. Bosszús képet vágtam.
– Nem fogok itt kuksolni egész éjjel! – S öklömmel belevágtam a hátam mögött álló falba. Öblös visszhang volt a válasz. Meglepődve összenéztünk barátommal. Szemügyre véve ő is megütögette. Megint visszhang morajlott fel valahonnét a fal mögül.
– Nocsak! Dorina! Találtál valamit – nekifeszült, s hátával előre nyomta. Az álfal pedig, mint egy rejtett ajtó, feltárult előttünk. Leesett az állam, mikor megláttam a pislákoló, téglákra erősített gyertyák fényéből kibontakozó labirintusrendszert. Attila mellém állt.
– Hát… ehhez mit szólsz? Beépített folyosók – bámészkodva beléptünk, s elindultunk a kikövezett úton. Kisebb-nagyobb tócsákba botlottunk, mindenhonnét csöpögött a víz. Leemeltünk egy-egy gyertyát, hogy jobban lássuk, merre tartunk. Lefelé haladtunk, az út lejtett.
– Ez… nem volt benne… a prospektusban – nyögte Attila tíz méter után. Hármas elágazáshoz értünk. A jobb – és baloldaliak szűk sikátorokra emlékeztettek, melyekben még kevesebb volt a világosság.
– Menjünk egyenesen – mutatott előre. Nem tiltakoztam, csak követtem. Nem egyszer visszanéztem a hátam mögé. Az egyre homályosabban és kisebben látszó szertári lámpa végül teljesen beleveszett a folyosó sötétjébe. Néhány gyertyát eloltott a lecsöpögő víz, a mienkről pedig majdnem elfolyt az összes viasz.
– Hova a fenébe érhetünk ki? – Méltatlankodtam.
– Még sehova – rázta meg fejét Attila. Ekkor láttam meg én is, mire céloz. Magunk mögött hagytunk valamennyi fényforrást, csak az a két darab gyertyacsonk maradt, amit magunkkal hoztunk. Azokkal világítottuk meg a nyirkos folyosót. Azonban a köves út csúszós lépcsőkké fodrozódott. Hideg levegő csapott az arcunkba. Valahogy olyan érzésen támadt, hogy olyan helyen járunk, ahol nagyon nem kéne… Még pár lépcsőfok, és leértünk. No de hova? Csak egyenesen vitt út. Egyre sötétebb és hűvösebb lett. Aztán kisvártatva véget ért a labirintus. Utunkat masszív faajtó állta el. Odavilágítottam.
– Mit gondolsz? Bemenjünk? -Haboztam, várva, barátom mit lép. Nyelt egyet, s bólintott.
– Eddig eljöttünk. Most már járjunk a végére, miben mesterkedik a mi kedves hercegünk – lenyomta a súlyosnak látszó rézkilincset, és benyitott. Furcsa mód nem volt sötét. Sőt! Mintha nem rég járt volna ott valaki. Frissen meggyújtott, hófehér gyertyák és alig használt fáklyák adtak fényt. Attila gondosan becsukta az ajtót. A helyiséget, jól láthatóan feltúrták. Ugyanolyan ládák feküdtek szanaszét, mint amilyeneket a szertárban találtunk. Széttépett képek, egy darabjaira tört festmény és még más emléktárgy, köztük megfakult iratkötegek hevertek széthányva. Középen asztalka és egy szék árválkodott.
– Valaki nagyon ideges lehetett – szólalt meg Attila. Letettem az asztalra a csonkot, és körbenéztem.
– Vagy valaki nagyon keresett valamit. Talán nem ártana nekünk is szétnéznünk.
– Aham. Díjazom az ötletet – egyezett bele barátom. – Bármit is akar a herceg és a kopasz figura, nem hinném, hogy tetszeni fog nekünk – letérdeltünk az iratokhoz, és különválogattuk őket. Öregnek látszottak, legalább kétszáz évesek lehettek, ha nem több.
– Nézd csak! – Nyújtott felém egy gyűrött darabot. – Ez érdekesnek tűnik. Nézd rajta a neveket – elvettem tőle. És valóban! A papír alján, a dátum szerint az 1800-as években adták ki ezt a nyomtatványt. Korabeli pecséttel látták el. A rajta lévő írás sajnos német volt, alig értettem belőle valamit. De a dátumozás fölött szereplő két név, és a nyomtatvány neve láttán tátva maradt a szám. Ez állt rajta: „Heiratsurkunde, für Giselle Meerbach und Rolf Edelsburg”.
– Mit jelent? Le tudod fordítani? – Kérdezte reménykedve Attila. Mély levegőt vettem, hogy nyugodt maradjak.
– Attila, tudod, mi ez? – Nem szólt semmit, csak megvonta a vállát.
– Ez egy házassági okirat. Nem másé, mint Giselle –é és Rolfé – mondtam nagy komolyan.
– Micsoda? – Hitetlenkedett. – Házassági okirat? Az lehetetlen! – De nem volt az. Amikor jobban megvizsgáltam, észrevettem, aminek Attila is igazat adott, hogy a keltezés a bajor hercegnő halála után került fel. Tehát az irat is akkor készült.
– Nem értem! Ez nem lehetséges. Giselle meghalt az esküvő előtt! – Fújtatta. Engem sem nyugtatott meg ez a gondolat. Idegesen tovább keresgéltem a papírhalmok között. Mindenféle használhatatlan dolog a kezem ügyébe akadt. Legutolsóként egy magyar szövegre és egy családfára bukkantam rá. Az asztalra raktam mind a kettőt, hogy még jobban látható legyen, ami rajta van. Először a családfát tanulmányoztuk át, s nemsokára jött is a második hidegzuhany.
– Eredeti Meerbach családfa – állapítottam meg büszkén. Attila tüzetesen átnézte a neveket.
– Figyeld csak! Ez… ez új! Találtam valami nagyon furcsát! – Végigolvasta a családfa ágain szereplő utódokat: Mariane Storch + Richard Meerbach Giselle und Georgina Meerbach… Giselle – nek volt egy lánytestvére!
– Na várjunk csak! – Képedtem el. – Giselle – nek volt testvére? Erről eddig senki nem beszélt!
– Nem érdekes? Találunk egy házassági okiratot, ami Giselle Meerbach –é és Rolf Edelsburg –é, és amit a hercegnő halála után nyomtattak. Aztán itt ez a családfa, amiből kiderül, hogy Giselle –nek volt egy lánytestvére, akiről nem hallottunk azelőtt semmit…
– De Giselle és Rolf akkor sem házasodhattak össze! – Ellenkedtem.
– De igen, összeházasodhattak! Viszont akkor, akit eddig mindenki Giselle –nek hitt, az nem Giselle. Valaki meghalt a Noszlopy Kastélyban… és valaki nyolcadikban majdnem megölt minket…de az… ezek szerint nem a hercegnő volt – magyarázta.
– Akkor ki volt az? Csak nem… Georgina Meerbach…?
2 hozzászólás
Szia!:)
Mindjárt olvasom a negyediket, aztán írok a történetről összefoglalva. Itt csak annyit, hogy a filmekben és történetekben, amikor kinyitnak egy titkos ajtót/folyosót, hogy lehet, hogy ég az összes gyertya? Az rendben, hogy a szobában, ahová eljutottak, égett. De az alak, aki odament, vajon vette a fáradtságot, hozott gyertyákat, beletette a tartókba, egyesével meggyújtotta őket a labirintus minden pontján? Mert ha csak ott gyújtotta volna meg, amerre ment, az egyértelmű utat mutat a főhősöknek. De amúgy is logikusabb, hogy a kezében visz vmi fényt… Ezt nem bántásnak írtam, csak kérdezem.:)
Egyébként izgalmas, olvasom is tovább!;))
Szia Vel! Nos részben igazad van az égő fáklyákkal kapcsolatban, de ha azt vesszük, hogy ez egy nagyon régi kastély és több titkot is rejt, akkor nincs kizárva, hogy valaki folyamatosan használja ezeket a titkos járatokat. Annak pedig szüksége van ezekre a “filmes” eszközökre. 🙂 Köszi, hogy itt jártál!