Púderszoba

Minden olyan mesébe illő volt. Mondhatni gyanúsan tökéletes. De hát, ilyenek az esküvők.
Aznap a nap melegen sütött le a templom előtt várokozókra. A nők lenge ruháját, a férfiak jól fésült haját játékos szél lengette meg. A smaragd zöld füvön kicsinosított gyermekek kergetőztek egy utolsót, tudva, hogy nemsokára csendben be kell ülniük egy padba s némán végig hallgatni a szertartást.
Mindenki kikenve, kifenve álldogált, kis csoportokba verődve. Valahol a tömegben ott voltam én is, családom szűk kis körében. Csinosra pingált arcomat megjátszott érdeklődéssel kapkodtam a beszélgetők között, de titkon csak arra vágytam, hogy végre bemenjünk a hűvös templomba, túlessünk a szertartáson és egyéb formaságokon, és indulhassunk a lakodalomba. Türelmetlenül nyújtogattam a nyakam, miközben tűrtem, hogy anyám helyre igazítsa rakoncátlan fürtjeimet, s néhány sablonos megjegyzést tegyen az általa kiválasztott „tökéletes” ruhára.
Egy szépen feldíszített hintón végre megérkezett a menyasszony és a vőlegény. A tömeg (aki ugyebár ősidők óta szerette a cirkuszt) hatalmas éljenzésbe és tapsviharba tört ki. Én magam is velük tapsoltam és éljeneztem, mikor a vőlegény kisegítette a menyasszonyt a hintóból, mivel annak terebélyes szoknyája ezt lehetetlenné tette. A párt rózsaszín tüllcsodába bugyolált lánykák követték melyek közül a legfiatalabb négy, a legidősebb tizenhat éves lehetett. Ez után a komédia után betolakodtunk a templomba. Apám jobbnak látta, ha hátul maradunk, hogy kifelé menet elsőként tudjuk majd üdvözölni az ifjú párt. Én szívsebben ültem volna előbbre, hogy jobban lássam őket, de persze nem szólhattam, az én szavam úgysem számított.
A szertartás gyorsan lezajlott, az középkorú pap hip-hop lezavart mindent. A templomból kifelé menet a párra rizst szórtak, melyből jutott bőven a vendégekre is, mikor mindent és mindenkit megelőzve akartak odatolakodni a menyasszonyhoz. A gratulációnál vettem szemügyre igazán őket. A vőlegényt nem nagyon ismertem (a menyasszonynak voltunk közeli rokonai) de felettébb fess fiatalembernek találtam. A szemében volt valami pajkosság, mosolya is kisfiús volt. A menyasszony nála valamivel alacsonyabb volt egy kicsivel. Törékeny termetével és éjfekete, festett hajával, kreol bőrével teljes ellentéte volt az erős, sápadt bőrű, szőkés hajú vőlegénynek. Mindketten huszonkét esztendősek voltak. A vőlegény mögött engedelmesen állt az egyik tanú, a vőlegény legjobb barátja. Nyílván ő volt a legjóképűbb az egész esküvőn. A násznép hajadon tagjai mind rá meresztgették szemüket. A fiú is körülbelül huszonkettő volt, arca hibátlan, mintha szobrász formálta volna. Gesztenyebarna haja összekuszálva állt feje tetején, melytől roppant sármosnak tűnt. Szemének színe titokzatos zöldeskék volt, mely szüntelenül úgy csillogott mintha lázas lenne vagy legalábbis részeg, amit kizártnak tartottam fél hatkor. Engedelmesen összekulcsolt kezén nem volt jegygyűrű, a hajadonok legnagyobb örömére. Persze ezekről a sejtelmesen mosolygó szépfiúkról rögtön meg volt a véleményem. Szinte biztosra vettem, hogy éjfél után nem egyedül fog távozni.
A ceremónia után az immáron ifjú pár és pár fős kísérete felmászott a hintóra és integetve, csókot dobálva indultak el. Csókot persze csak a menyasszony dobott, mivel ő minden alkalmat megragadott, hogy a figyelem középpontjába kerüljön. Mi sem alkalmasabb erre, egy esküvőnél, ahol hercegnőnek öltözve parádézhat egy sápadt lovag oldalán.
Persze én rögtön végig gondoltam, hogy nekem sokkal pazarabb esküvőm lesz. Imádtam tervezni.
A lakodalom helyszínére, egy kedves kis vendéglőbe mentünk, ahol egy nagy terem már feldíszítve várt bennünket. A menyasszony és a vőlegény közelébe ültünk le. Unottan bámészkodtam, s ügyeltem nehogy összegyűrjem a ruhámat.
A vacsoráig illedelmesen társalogtam a rég elfelejtett rokonokkal, ahogy a szüleim tanították. Egyáltalán, mindent megmondtak nekem. Mit hogyan, mikor, mit csináljak. Mint egy született hercegnőnek. Nem tudtam mást tenni, tűrtem és tűrtem, mikor félig viccelődve félig komolyan kijelentették kihez fogom kötni az életem, hol és hogyan fogok élni… Megtanultam, hogy csak szapora bólogatással lehet elsimítani a vitákat, de belül szenvedtem, rettenetesen szenvedtem. Mikor ránéztem a boldog párra az örömömet beárnyékolta egy kis féltékenység. Lám, nekik sikerült. A menyasszony ahhoz kötötte életét, aki neki tetszett. Ámen. Legyenek boldogok. Ha a sajátomnak nem tudok, akkor legalább örülök más boldogságának.
– A fűszeres ételeket mellőzd, árt a bőrödnek – súgta oda anyám a főételnél. Nyeltem egyet s némán bólintottam.
A vacsora után kezdetét vette a tánc és a mulatozás. Végre elengedhettem magam, s egyik ismerős karjából a másik rokon karjába repültem. Felemelő volt. Nevettem, táncoltam, ettem, ittam, igazán jól éreztem magam.
Mikor az éjszaka leple ránk ereszkedett elindultam a mosdóba, hogy kicsit felfrissítsem a sminkem.
– Megyek a púderszobába! – jelentettem ki nevetve, s légiesen felálltam, s egy hátsó ajtón, az udvaron lévő elegáns kis púderszobába indultam. Azaz indultam volna. A sötétben óvatosan közlekedtem, nehogy elessem vagy nekimenjek valaminek. A kezem már épp rajta volt a kilincsen, amikor fojtott hangok ütötték meg a fülem. A púderszoba épülete mögül jött. Lélegzetemet visszafojtva, akár egy kém, hátra lopakodtam, s félredobva erkölcsöt, s illemet, hallgatózni kezdtem:
– De szeretlek! Csak téged, senki mást! – hallatszott egy kétségbeesett női hang.
– Igen? Akkor miért mentél hozzá, mondd? Miért kell most téged fehér menyasszonyi ruhában magamhoz ölelnem? Miért csináltad ezt? – hangzott egy számon kérő férfi.
– Ezt te nem érted! Sose értenéd! És kérlek, ne beszéljünk, most erről…
– Igazad van! Bocsáss meg, hogy elrontom életed legszebb napját! Ég áldjon téged, legyetek boldogok!
– Ne, kérlek ne! Mit számít, kinek a felesége vagyok? A szívem tiéd! Csak a nevemet kapta meg, én meg a vagyonát! Értsd meg, hogy mi mindig egymáséi voltunk, bárki is állt közénk!
– Ez az esküvőd kedvesem… Illene visszamenned és táncolnod a férjeddel. S mégis olyan nehezen engedlek el…
– Persze, hogy nehezen! Hiszen szeretsz! Szeretsz, ugye szeretsz?
– Imádlak egyetlenem! Csókolj meg, mielőtt visszatérsz az ő karjaiba!
Hosszú, bágyadt csend következett. Tudtam, hogy az imént olyan dolognak voltam fültanúja, ami egy életre titkot nyomott a lelkembe.
– Most megyek szépségem, mert a végén még feltűnő, hogy sokáig maradok kint…
– Rendben kedvesem… Isten áldjon! Szeretlek!
– Én is téged….!
Léptek zaja hallatszott, s távolról még láttam, hogy egy gesztenyebarna hajú, jóvágású fiatalember igyekszik a hátsó bejárathoz.
Tehát a tanú. A fess, jóképű tanúval.
Még fel sem fogtam a dolgot, a menyasszony előlépett a sötétségből s a lámpa fényében tisztán láttuk egymást. A gyönyörű, friss menyasszony, kiben még él szeretője csókjának bódulata, s a tizennégy éves fiatal lány, aki óriási titkot tudott meg. A menyasszony arca hirtelen eltorzult, látszott rajta a kitörni készülő zokogás. Szinte térdre rogyott előttem, úgy fogta meg két kezemet.
– Domika, édes, drága Domika… Ugye nem… Nem hallottál semmit? – kérdezte kétségbeesetten, de felesleges volt. Döbbent arcomra volt írva a válasz.
– Ó, te jóságos Isten… – zokogta a menyasszony – Jaj, Domika, biztosan azt gondolod, hogy én egy rongy, semmirekellő cafka vagyok, aki már a menyegzője napján csalja az urát? Nem érted te ezt még, hiszen fiatal vagy…! Ez csak egy érdekházasság, itt a pénz a lényeg nem az érzelmek… Értesz ugye? Hogy a szívem az övé, nem a férjemé, és sose lesz azé! Érts meg engem drága Domika, nőből vagy te is, ráadásul ugyanabból a vérből, érts meg egy szerelmes asszonyt! Engem kényszerítettek erre a frigyre, nem akartam én ezt, de muszáj volt… Jaj, Domika, kérlek ne árulj el engem…! Hisz, csak ez maradt meg… Mindent elvettek tőlem, úgy kell élnem, ahogy a szüleim mondják! Kérlek Domika, szépen kérlek…

S bennem akkor, abban a pillanatban, egy másodperc tört része alatt lejátszódott minden, amit nekem kellett átélnem. A parancsok, a tiltások, szabályok a szüleim részéről. Ránéztem erre a szerencsétlen, gyönyörű, fehér királynőre s legszívesebben megcsókoltam volna könnyáztatta arcát. Honnan tudjam, hogy évek múlva nem én fogok- e könyörögni egy lánynak a púderszoba mögött, hogy ne árulja el, hogy szeretőm van? Megértettem. Teljes mértékben megértettem ezt a fiatal, szerelmes asszonyt, aki ugyanúgy, mint én, korlátok között él. Megszorítottam a kezét, s biztatóan rámosolyogtam. Nem volt szükség szavakra. Felsegítettem a menyasszonyt, s némán, de ugyanúgy mosolyogva, visszaindultam a terembe.
S mosolyogva, jókedvűen mulattam át az éjszakát, miközben azt kívántam, hogy menyasszony, bárhogyan is, de legyen boldog.

Az esküvő után pontosan egy évvel a párnak gyermeke született. Gesztenyebarna hajú, kékeszöld szemű, sejtelmes tekintetű kis csöppség…