– Hogy került abba a házba Alice? Nem megbeszéltük, hogy elutazik?
Az elhanyagolt motel szoba padlója tele volt szórva iratokkal, újsággal. Közöttük Ms. Grendolfin üldögélt, szemüvegét egy bevett mozdulattal feltolta az orrára, mely fölött összeráncolta a szemöldökét.
– De igen megbeszéltük Mr. Brenton. De mindenképp el kellett hoznom a galériából ezeket az iratokat.
– Miért? Mik ezek? – Brenton lehajolt és a kezébe vette az egyik papírt. „A Mexikó-fennsík népei” – állt az egyiken. „Kincsek és kultúrák a Hegy árnyékában” – állt a másikon.
– Ezek kutatási anyagok. Elmentem ezekért, aztán mikor hajtottam kifelé a városból, két autó követett, leszorítottak és elraboltak. Nem tudtam elmenekülni. – A nő hangja kezdett hisztérikussá válni. – Mi történt uram?
– Semmi baj Alice. Belekeveredtünk valami sötét dologba, de ne féljen. Most, hogy így együtt vagyunk, erősebbek vagyunk. – Brenton részletesen elmesélte a történteket az asszisztensének.
– Ez hihetetlen. Hát igaz? Láthatom? Hol a maszk?
– Biztonságos helyen. Elrejtettem.
Mintha csalódást, sőt talán bosszúságot látott volna átsuhanni a nő arcán. Vagy csak beképzelte? Nem, biztos csak félreértette, hiszen ugyanaz a kedves, mosolygós, ám kicsit egyszerű nő ült előtte, akinek megismerte.
– Robert! A szülei valóban abban a házban voltak. De reggel elvitték őket. Fogalmam sincs hova vihették.
– Látta őket? Beszélt velük?
– Nem sajnos, nem láttam őket. Azt hallottam, ahogy beszélnek róluk. Mondták, hogy a házaspárt elviszik, mert már nem biztonságos a búvóhely. Engem is vittek volna később, de Önök pont jókor érkeztek, hogy megmentsenek.
– Nem elég jókor. – Robert csüggedt volt.
– A jó hír, hogy élnek, és úgy tűnik nem áll szándékukban ártani nekik.
– Csakhogy ez a támadás előtt volt. Mindent egy lapra tettünk fel. Istenem! Ha emiatt bántják őket, én… – elszorult a hangja.
– Ó Robert! – Alice a karjába vette a férfi fejét és simogatni kezdte.
Ekkor csörrent meg a telefon. Robert felkapta a fejét.
– Ez Santah telefonja. Amit a lánytól kaptam, hogy ezen tartsuk a kapcsolatot.
– Maga ostoba, ezen bemérhetnek.
– Fel kell vennem.
– Dehogy kell!
– De fel kell! A szüleim!
Brenton épp csak egy hajszállal késett el. Robert a füléhez emelte a telefont.
– Hello.
– Mr. Farbor?
– Én vagyok.
– Mit csinál? Merre van? – Aaliya hangja reszketett.
– A szüleim? Életben vannak?
– Még igen. De az isten szerelmére! Nem sokáig, ha így folytatja. Én nem tudom sokáig megvédeni őket. Itt nem én irányítok.
– Ki irányít? Segítsen nekünk!
Aaliya sóhajtott.
– Ugyan már Robert. Azt hittem maga ennél okosabb. Hol a maszk?
Brenton kikapta a telefont Farbor kezéből és földhöz csapta. Sarokkal rátaposott párszor, aztán kivette a szétroncsolt telefonból a kártyát és darabokra törte, majd lehúzta a WC-n.
– Még élnek. Gondolkozzunk! Hova vihették őket? Nem mondtak semmit, amiből következtetni lehetne? – Ms. Grendolfin-hoz fordult.
– Nem sajnos… Habár…
– Igen?
– Az egyikük azt mondta, hogy jobb ha sietnek, mert vihar lesz arra.
– Nézzük meg az időjárás előrejelzést! – Farbor felcsapta kis notebook-ját és böngészni kezdett. – Legközelebb nyolcvan mérföldre jelez vihart mára. Meg kell néznünk azon a környéken milyen ingatlanokkal rendelkezik Santah.
Brenton átfutotta a listát: – Van kettő is. Egy lakás a belvárosban és egy farm a várostól délre a határon.
– Az lesz az. De most körültekintőbbnek kell lennünk. Először is meg kell győződnünk arról, hogy valóban ott vannak e. Aztán valahogy ki kell szabadítanunk őket. És véget kell vetnünk ennek a hajszának, mert a világ végére is követnének bennünket.
– Az első kettőhöz segíthetne a maszk. De az utóbbi… bizonyíték nélkül nem tehetünk semmit. Megkérdőjelezhetetlen bizonyíték kell a kezünkbe, hogy a rendőrséghez fordulhassunk.
– Minden perc veszteség, amíg a szüleim fogságban vannak. Először hozzuk el, hogy végre biztonságban tudhassam őket.
– Rendben van. Szerezzünk egy kocsit!