A férfi dühösen az asztalra csapott.
– Idióták! – ordította. Szemei vérben forogtak. Ajka félig nyitva maradt, kivillantva ragadozó fogait. Szaporán vette a levegőt, szíve gyorsan dobogott hatalmas termete mélyén. Emberei körülötte meghunyászkodva várták a vihar csillapodását. Mr. Santah felpattant az asztaltól és odaállt a remegő férfi elé, aki közölte vele a rossz hírt: a foglyait kiszabadították, embereit lemészárolták, házát feldúlták és felgyújtották, lányát elrabolták, és a maszknak még mindig semmi nyoma.
Santah elővette fegyverét és közvetlen közelről fejbe lőtte a szerencsétlent. Vér fröccsent Santah arcába. Karját még mindig kinyújtva, fegyverrel a kezében körbefordult a szobában. Emberei reszketve hátráltak a felbőszült óriástól.
– Idióták! Mind azok vagytok! Semmire sem vagytok képesek, csak hogy elbasszátok!!!
Odament az egyikhez és az arcához nyomta a pisztolyt.
– Főleg te, Manu! Te vagy ebben a marhacsordában a legnagyobb marha! Rád bíztam a lányom őrzését. Mégis hogyan történhetett meg, hogy már csak az összetört autóját találtuk meg, a lányom meg sehol?!
– Én, én…
– Te, te, te?
– Én… én… Mr. Santah én…
– Te egy nagy marha vagy Manu. Az vagy, igaz?
– Igen, uram. Őszintén sajnálom uram. De a lánya nem kér az én védelmemből. Mindig kijátszik, elbújik előlem.
– Hát persze, hogy kijátszik, mert ő okosabb nálad. Itt mindnyájatoknál okosabb. Az egyetlen akiben még nem csalódtam. És most nem tudom, hol van, hogy van, él e még egyáltalán. – Santah az arcába temette tenyerét.
Emberei értetlenül néztek egymásra, még nem látták soha főnöküket ilyen állapotban. Úgy egyáltalán semmilyen gyengéd érzelmi megnyilvánulást nem láttak tőle.
– Takarodjatok a szemem elől! Mind! És vigyétek ezt is! – mondta rámutatva a hullára.
Miután emberei egymást taposva kiszaladtak a szobából maguk után húzva szerencsétlen társukat, Santah elővette telefonját és tárcsázott.
– Hallo? – szólt egy mély hang a vonal túlsó végén.
– Paras, én vagyok.
– Üdvözlöm Mr. Santah. Azonnal indulok.
– Köszönöm Paras.
A vonalat bontották. Az indiai visszarogyott székébe és gondolataiba merült.
Körülbelül fél óra telhetett el így, mikor egy magas, karcsú, nyugodt arcú, középkorú férfi lépett be a szobába. Diszkréten becsukta maga mögött az ajtót, és kikerülve a vértócsát az asztalhoz ment.
– Itt vagyok uram! Miben állhatok rendelkezésére?
Santah felriadt merengéséből; hirtelen fel sem ismerte, ki áll előtte.
– Á! Paras! Csak magára számíthatok. Barmok vesznek körül.
Paras felhorkantott, semmibe nézte az embereket. Számára mindenki más csak potenciális áldozat volt. Mint vadásznak a vad. Semmiféle emberi érzelmet nem ismert, csak a parancsokat, a pénzt és a gyilkolás művészetét.
– A mai nap folyamán egy csapat támadt a hegyi villámra, ahol két vendégemet elhurcolták, feldúlták a házat és felgyújtották. Mindenkit lemészároltak, aki ott volt, még a személyzetet is. A lányomat valószínűleg elrabolták, mert már csak az összetört autóját találtuk meg nem messze a villától, de őt magát nem. Tudni akarom, ki áll e mögött. És ami a legfontosabb, hogy hol van most a lányom. Számíthatok a segítségére?
– Természetesen uram.
– Köszönöm Paras. Gondolom mondanom sem kell, hogy mihamarabb várom az információit.
– Természetesen uram.
A bérgyilkos kihátrált a szobából és nyugodt léptekkel elhagyta az épületet.
Első útja a lerombolt Santah villához vezetett. Átvizsgálta a romokat, körbejárta a villa körüli erdőt. Fel is fedezte, hol álltak a dzsipek, milyen típusú autók voltak, hányan szálltak ki belőle. Követve a nyomokat, észrevette, hogy az autók külön hagyták el a helyszínt és, hogy az egyikből kidobtak egy testet, de ez a test még életben volt, mert lábnyomok mutatták, hogy elfutott a villához. „Ezek szerint volt itt egy kis konfliktus.” – gondolta Paras – „Ez megkönnyítheti a dolgom.”
Visszasétált a házhoz és nem messze a romoktól észrevett egy félig megégett bőrdarabot a hamu alatt. Egy krokodil volt ráhímezve, fölötte két betű: „CO..”, a többi elégett. Ismerős volt neki ez a kép, de nem tudta, honnan. Zsebre vágta és elhagyta a tragikus helyszínt.
Otthonába visszatérve, újra elővette a bőrdarabot és hosszasan nézegette. „Biztos, hogy láttam már valahol…. de hol?!” Aztán egyszer csak bevillant: COMSUBIN! Az olasz elit katonai egység a haditengerészetnél. Ennek az egységnek a tagjai a csendes gyilkolás, a kézi- és nehéz lőfegyverek használatának, a hírszerzésnek, a túlélésnek a mesterei. „Na talán most emberemre akadtam.” – mosolyodott el az indiai.