Aaliyah Santah testhez simuló vörös ruhában lejtett a kórház folyosóján nem kis feltűnést keltve. Csípőjét ringatva közeledett a Robert ajtaja előtt strázsáló fiatalemberhez. Tőle pár lépésre tanácstalanul megtorpant, fejét kapkodta ide-oda, az ajtók számozását figyelte. A férfi alaposan végigmérte a lányt, ajkát megnyalta, majd megszólalt:
– Elnézést kisasszony! Tudok segíteni Önnek?
Aaliyah mintha csak most vette volna észre, rámosolygott:
– Áh! Hellóka! Tudja én a büfét keresem, azt mondták ennek a folyosónak a végén találom, de kezdem úgy érezni, becsaptak.
– Az egy emelettel lentebb van.
– Ooo! A fene egye meg! Arra már jártam, de nem találtam. – macskaszemeit összehúzva a férfira villantotta tekintetét – Nem kísérne el? Megengedem, hogy meghívjon egy kávéra.
– Higgye el kedves, szívesen tenném. De nem hagyhatom el a helyemet.
– Miért, elszökik a beteg?
– Az ugyan nem, mozdulni sem tud. – röhögött Robert őre. Aaliyah szíve nagyot dobbant.
– Akkor meg mitől fél? Vagy talán kérjek meg valaki mást, hogy segítsen?
– Ugyan! Arra semmi szükség. – a férfi körülnézett, és észrevett egy orvost, aki épp az egyik szomszéd teremből lépett ki – Hé! Uram! Figyeljen már ide pár percre, – mutatott a háta mögé, az ajtóra – el kell kísérnem ezt a szép hölgyet a büféig. – megragadta az orvos karját és maga mellé rángatta.
– Na de ilyet! Kérem uram..
– Pár percig kibírja, nem igaz dokikám? – fenyegette öklét rázva Conti embere – aztán nehogy beengedjen valakit hozzá, mert meggyűlik velem a baja! Hahaha!
Rácsapott a doki vállára, átkarolta Aaliyah-t és elindultak. A lány hátrafordult és rákacsintott az orvosra. Brenton a köpeny alatt visszakacsintott rá. Megvárta, míg eltűnnek, még egyszer körülnézett, majd benyitott a kórterembe. Robert bekötözve, gépekre kötve feküdt nyomorúságosan. Brenton a szomszéd szobából áthozott egy tolókocsit és odatolta Robert ágya mellé.
– Robert, kérem ébredjen! Én vagyok az Brenton. Kivisszük innen. – kitépkedte a csöveket.
– Karl? Maga az?
– Én vagyok. Azért jöttem, hogy kivigyem. Képes felállni?
Robert erőlködve felült az ágyon. Brenton-ra támaszkodva belehuppant a tolókocsiba.
– Nagyon jó Robert. Van itt valami, amit magunkkal kell vinnünk?
– A ruháim a szekrényben vannak.
Karl Robert ölébe szórta a ruhákat, letakarta egy takaróval, és egy lepedővel a fejét is lefedte. Kikémlelt az ajtón, az őr még sehol, óvatosan kitolta bajtársát és egyenesen a betegszállító liftek felé gurította. A megérkező liftben egy nővér állt. Karl betolta mellé a kocsit, és mögé állt.
– Jó napot doktor úr!
– Jó napot nővér!
– Magát még nem láttam itt, új talán?
– Igen, igen, ez az első napom.
– És hova viszi a kedves beteget? – a nővér lehajolt Robert-hez, hogy bekukkantson a fejére helyezett lepedő alá. Brenton gyorsan elkapta a hölgy kezét és a szájához emelte.
– Tudja, ez az első napom, de érzem, jól fogom itt érezni magam. Ilyen bájos nővérkék társaságában.
– Oh, ne butáskodjon fiam! Az édesanyja lehetnék.
– Egy érzékeny, érett nő számomra sokkal vonzóbb, mint holmi fruskák. Szívesen meghívnám egy kávéra, ha engedi. Átviszem a beteget egy másik kórterembe, és utána meglátogatnám önt.
– Oh! Persze, nagyon szívesen, a második emeleti nővérszobánál megtalál.
– Alig várom kedvesem!
A következő szinten a nővér kuncogva kiszállt a liftből és integetett az orvosi köpenybe burkolózott Brenton-nak.
– Nem is tudtam Karl, hogy maga ilyen nőcsábász! – kuncogott Robert a lepedő alatt.
– Sok mindent nem tud még rólam Robert.
Végre megérkeztek a földszintre, ahol egy autó várta őket. Brenton besegítette Robert-et a kocsiba, majd feltűnés nélkül távoztak. Pár sarokkal odébb leálltak.
– A szüleit biztonságba helyeztem Robert, megnyugodhat!
– Igazán? Hát kiszabadította őket? Hogy vannak?
– Jól vannak, rémültek, és nem igazán tudják mi történik körülöttük, de jól vannak.
– Hál’ Istennek! De mire várunk most?
– Már jön is.
A távolban feltűnt Aaliyah alakja, sietősen az autó felé tartott.
– Mit keres itt ez a nő?
– Ő segített nekünk. Nélküle nem sikerült volna kijuttatnom. Elterelte az őrzője figyelmét.
– Ez a boszorkány rabolta el a szüleimet.
– Pontosabban az apja. De ezt most hagyjuk. Annyit kérnék, hogy legyen vele udvarias Robert. Ez a lány szereti magát.
– Hülyéskedik?
Karl nem tudott válaszolni, mert Aaliyah az autóhoz ért, felismerte az anyósülésen Robert-et, és elmosolyodott. Beszállt ő is.
– Hát itt van! Hogy érzi magát Mr. Farbor?
– Biztos jobban annál, ahogy a szüleim érezhették magukat.
Aaliyah mosolya lehervadt.
– Őszintén sajnálom Mr. Farbor. Az apám parancsának engedelmeskedtem, én nem kevertem volna bele őket, higgye el!
Robert horkantott egyet.
– Még rengeteg időnk lesz ezt megbeszélni, de most fontosabb dolgunk van. – szólt közbe Brenton – Ms. Grendolfin még mindig veszélyben van, ne feledjék.
A rejtekhely, ahol a szülőket elhelyezték, és ahova Robertet is vitték, a várostól 20 km-re állt, egy tanya. A környezetében sűrű erdő állt, néhány kitaposott úton kívül más ember jelenlétére nem utalt. A család újraegyesülése hatalmas öröm volt. Egy pillanatra mind elfelejtették, hogy milyen szorult helyzetben vannak. Farbor továbbra is nagyon gyenge volt, de a tudat, hogy szerettei biztonságban vannak, erőt adott számára.
Miután mindenki megnyugodott, Brenton magához vette a szót:
– És most felhívom Contit. Átadom neki a maszkot Alice-ért cserébe.
– Biztos ezt akarja tenni Karl?
– Nincs más választásom. Azt a szegény nőt én kevertem bele, kötelességem is kirángatni belőle.
– Conti ki fogja csinálni magát.
– Reméljük, hogy nem.
– Mostanra az apám már valószínűleg megtudta, hogy Conti beleköpött a levesébe. Itt háború lesz. A harc viharában lehetőségünk van eltűnni.
– Na ne mondja kisasszony! A maga szava egy fabatkát sem ér! – kiáltott fel Robert, már amennyire dagadt szája engedte.
– Sajnálom uram, hogy elvesztettem a bizalmát, de engem senki nem nevezhet hazugnak, főleg nem egy másodrangú kis magánnyomozócska! – csattant fel a lány – Az én helyzetem sem egyszerű. Nem jó szándékomból cselekedtem. Az apám engem már kislány korom óta erőszakos cselekedetekre kötelez. És a saját életemet kockáztattam volna, ha ellent mondok. Sőt a rosszabb, hogy mások életét is. Olyanokét, akiknek fontos voltam.
– És már nem félti az életét, hogy így ellene szövetkezik? Mitől változott meg a véleménye?
Aaliyah kicsit megszeppent.
– Mert… mert az amit önnel kellett tennem, azt már nem tudtam megtenni.
Robert szeme összeakadt Brenton-éval, „Ez a lány szereti magát”- visszhangzott fejében. „Valóban szeretne? Vagy ez csak egy újabb trükk?”
– Hát tudja meg, hogy nem bízom magában. És jobban teszi, ha meghúzza magát.
– Kérem, csillapodjunk! Én most felhívom Conti-t. Arra vagyok kíváncsi, a továbbiakban is számíthatok-e a segítségükre, végtére is innentől már csak nekem van vesztenivalóm.
– Természetesen Karl, én magával tartok. Ha apám megtudja, hogy már csak ennyit is segítettem magának, nekem annyi. Ugyanannyi vesztenivalóm van, mint önnek. – mondta Aaliyah.
– Hát persze, ez nem kérdés! Ön segített nekem, a szüleimnek. Ön is számíthat rám! – csatlakozott Robert.
– Köszönöm. Ebben az esetben most telefonálok.
Brenton tárcsázott, a vonal másik végén jeges hangon Mr. Conti szólalt meg.
– És még van képe felhívni Brenton?
– Sajnálom Mr. Conti, ha csalódást okoztam, de megértheti, szerettem volna biztonságban tudni az enyéimet, mielőtt tárgyalunk. A maszk nálam van, az asszisztensnőm önnél. Én hajlandó vagyok lemondani a maszkról, Alice-ért cserébe.
– Valóban? És most miért higgyek önnek Brenton?
– Elfáradtam már Mr. Conti. Én csak szeretnék végre nyugodt lenni.
– Hát az már én is szeretnék lenni.
– Ma este ez az egész véget ér. Én odaadom a maszkot, maga szabadon engedi Ms. Grendolfin-t, és hagy bennünket eltűnni.
– Semmi trükközés!
– Semmi trükközés.
– Ebben az esetben fél 6-kor legyen a Hidle park bejáratánál. Mondanom sem kell, hogy csak önre és a maszkra van szükségem, másra nem.
– Értettem Mr. Conti, ott leszek. – Brenton letette a telefont.