A nyomozás megkezdődik
– Mintha újra Magyarországon lennénk – ámuldozott Dani. Az épületek valóban teljesen a hazájukra emlékeztető stílusban készültek, mint, ahogy a kertek, és a különféle díszítések is.
– Figyeld a ruhákat!
– Mint a régi népviseletek.
– Úgy tűnik, itt jobban tisztelik a hagyományokat, mint nálunk.
– Kíváncsi lennék, az ünnepeket is annyira tartják-e.
– Háát…, kis hazánkban kezd egyre jobban elamerikaiasodni minden.
– Sajnos, mint, ahogy mindenhol ez a divat dúl – fanyalgott Andi.
– Akkor, lehet, itt még találkozhatnánk a Busójárással is.
– Talán, itt még divat a húsvéti locsolás is – vélte a fiú.
– Meg kellene kérdezni pár embert erről.
– Aztán, pedig jó kis beszámolót lehetne kanyarítani róla. Hol lakhatnak Anasztázia szülei?
– Ha még itt élnek egyáltalán…
– Megkérdezzük az első utunkba esőtől. – javasolta, és ment, hogy bekopogjon a legközelebbi ajtón. – Jó napot! – köszöntötte lassan, de udvariasan az ajtót nyitó idős hölgyet. – Tudna nekünk segíteni, egy barátunk szüleit keressük. – mivel a nő továbbra is értetlenül nézett rá, átadta a terepet barátnőjének, hogy az mondja el spanyolul a kívánságukat. Mikor végzett, a nő – majdnem tökéletes magyarsággal – szólalt meg:
– Tudók én és magyarú’, csák meglepőttem, ’ogy így szólítótak meg. Akiket keresnek, már rég elköltőztek innét.
– Akkor hiába utaztunk annyit – hajtotta le a fejét csalódottan Dani.
– Estéleg én is tudnék segíteni, miről lenne is szó? – azzal a két fiatal nagyvonalakban beszámolt az évekkel előbb történt katasztrófáról, és az eltűnt lányról, akit fel akarnak kutatni – gondosan kerülték a momentumot, hogy csupán egy álomkép segélykéréséről van szó.
– Anasztézia?
– Igen, Lukács Anasztázia a neve.
– Én nem nagyon ismervén, de Borbéla igen.
– Ő hol lakik?
– Két házzal arrább.
– Köszönjük, viszontlátásra! – mondták szinte egyszerre, majd futólépésben megindultak az említett irányba.
A ház sokkal díszesebb volt az előzőnél, a hollókői régi épületekre emlékeztette a két egyetemistát. Az ajtónyitó idősebb asszony viselete is a tájegységet idézte díszesen hímzett, gyöngyös főkötőjével, terebélyes rakott szoknyájával és a – valószínűleg sajátkészítésű – kalárissal a nyakában.
– Jó napot! Tudna nekünk segíteni?
– Jó napot! – köszöntötte őket a nő. – Miben?
– Egy eltűnt barátunkat keressük – mondta Andi.
– Milyen barátotokat? – kérdezte sokkal jobb magyarsággal, mint akivel előzőleg szót váltottak.
– Lukács Anasztáziát.
– Anasztáziát? – nézett rájuk úgy, mintha azok valami nagy sületlenséget mondtak volna.
– Igen, miért?
– De, hát, ő most legalább negyven éves lenne – ha nem több.
– Tudjuk.
– Szerencsétlen, elhunyt egy repülőszerencsétlenségben.
– Meghalt? – nézett rá értetlenül Dani.
– Eltűnt, de a rendőrség néhány év után elhunytnak nyilvánétotta. Különben sem maradhat életben annyi ideig az őserdőben egy fehér ember.
– … és Tarzan? – bukott ki Andi száján a kételkedés.
– Az más, csak egy mese.
– De valós alapokon nyugszik – ellenkezett a fiú is.
– Áh, mindegy… miért keresitek? Rokonai vagytok talán?
– Igen, úgy is mondhatjuk.
– Ismertem a szüleit… de, gyertek már beljebb, ne ácsorogjunk itt az ajtóban – invitálta őket kis kunyhójába. A ház belülről még jobban idézte a régi magyar hagyományokat, ha a belépők eddig nem lettek volna tisztában az épület származásával. Ámulva szemlélték a régi, és a modern kor kereszteződését az épületben. A konyhában -, ami egyszerre volt a hálószoba is – a legnagyobb helyet a kemence foglalta el, ami mellett volt a heverő, és a kis asztal, rajta a hímzett terítőcskével, és a tévével. Az ágyról pont jól lehetett látni a képernyőt. A sütőalkalmatosság padkáján egy cirmos macska szunyókált békésen. – Szép, ugye? – kérdezte a vendégeit. – Mindent a valamikori uram készített.
– Csodás – lehelte Dani, aki alig tudott megszólalni, annyira magával ragadta a fehérre meszelt falak, és csinos tájképek látványa.
– Kértek valamit inni? – érdeklődött, de, mire a fiatalok bármit is válaszolhattak volna, már meg is jelent egy üveg áttetsző sárga üdítővel, amit rögtön poharakba is töltött.
– Bodza! – kiáltott fel Andi lelkesen az első korty után. – De rég is ittam ilyet!
– Gyerekkorom óta őrzöm a receptjét – mondta Borbála asszony mosolyogva. – Mi itt nagyon régóta őrizzük az otthoni hagyományokat, templomba járunk, magyarul beszélgetünk. Néha hiányzik a jó öreg Magyar hon. Sokat változott? Gondolom, az emberek olyan ruhákat hordanak, mint ti, igaz? Szerintem egy magamfajta vénasszonyt ki is nevetnének otthon. – jegyezte meg szomorúan.
– Még van, ahol tartják a régi hagyományokat…
– Ó, valóban? – csillant fel a szeme, talán a könnyek homályosították el -, ezért gyorsan témát váltott: – Szóval, miben lehetek a segíccségetekre?
– Anasztázia…
– Ja, igen… az eltűnt lány – idézte emlékezetébe a néhány perccel előbb zajlott párbeszédet. – Mint mondtam, ismertem a szüleit.
– Akik elköltöztek…?
– Nem – csóválta meg szomorúan a fejét -, hanem meghaltak.
– De, mi… – akart tiltakozni Dani.
– Tudom, tudom, sokan úgy gondolják, hogy csak átrakták a székhelyüket, de ez nem igaz; én kezdtem el terjeszteni ezt a szóbeszédet. Az igazság az, hogy belehaltak a bánattyukba.
– Ó – kiáltották egyszerre részvéttel teli hangon.
– Úgy, ahogy mondom; annyira elsorvasztotta őket a keserűség, hogy egyetlen fiukat is elhanyagolták. Végül visszaküldték Magyarországra.
– Volt egy fiuk is? – hitetlenkedtek.
– Igen, nagyjából egy éves lehetett az események idején.
– Micsoda emberek, hogy ennyire nem foglalkoznak azzal a gyerekükkel, akinek pedig szüksége lett volna rájuk – véleményezte az elhunyt szülőket szokásához híven Andrea.
– Egy tragédia teljesen megváltoztathatja az embereket; talán te is ugyanígy cselekedtél volna a helyükben – mondta az öregasszony.
– Lehet – sütötte le a szemét bűnbánóan a lány.
– Biztos, higgy nekem.
– Kérlek, segíts rajtam! – hallotta Dani a varázslatos hangot, ami szinte minden álmát átszőtte.
– Igyekszem, már elkezdtük a kutatást utánad… de…én…
– Ne aggódj, félelmeid alaptalanok!
– Úgy érted…
– Igen, pontosan úgy – szakította félbe a lágy hang, kitalálva a másik gondolatát. – Nem vagy a testvérem.
– Pedig én teljesen azt hittem; örökbe fogadtak huszonöt évvel ezelőtt, nem sokkal a balesetet követően.
– Valóban, mégsem vagy az öcsém szerencsére, így te is fellélegezhetsz. Csak, kérlek, segíts rajtam – mondta, és elkezdtek potyogni a könnyei, Dani pedig vegyes érzelmekkel telten felébredt: egyrészről örült, hogy félelmeivel ellentétben mégiscsak szeretheti Anasztáziát, másrészről meghatották őt a lány könnyei.
Ekkor végre meghallotta a dörömbölést is az ajtaján:
– Tudom, hogy odabent vagy, nyisd már ki!
– Nem kell úgy ordítozni – fordította el a zárat az ajtón, és beengedte a kiabáló Andit.
– Én ne ordítozzak? – emelte fel a hangját amaz, amint levetette magát az ablak előtti székre, mely egy kis asztalka mellett állt. Hagyta, hogy a lebegő fehér függöny körbeölelje, majd vett egy narancsot az előtte levő tálról. – Te kiabáltál itt, szinte az egész házat felverted.
– Valóban? – kérdezte a fiú fülig pirulva.
– Már azt hittem megtámadtak.
– Csak Anasztáziával beszéltem – suttogta, majd az ablakhoz lépett, és a kezébe fogta a párkányon levő rózsa szirmait. Ezután folytatta beszédét: – Azt mondta, nem vagyok a testvére.
– Úgy gondoltad rokonok vagytok?
– Igen, mert engem is örökbe fogadtak.
– Ugyan már, az még nem jelenti, hogy testvérek lennétek – förmedt rá, mire ő rögtön elszégyellte magát elhamarkodott következtetéseiért.
– Én akkor is megijedtem a tegnapi nyomozás után.
– Mindenesetre már azt is tudjuk, hogy Anasztáziának él valahol egy öccse…
– Valamint, hogy nem élnek már a szülei, így őket sajnos nem tudjuk kifaggatni.
– Akkor azt kellene még kideríteni, vajon merre szenvedhettek szerencsétlenséget az őserdőben. – töprengett el Andi.
– És szerinted ki fogja nekünk ezt megmondani? – sóhajtott fel elkeseredetten Dani. – Azt a hatalmas farengeteget egy örökkévalóságig fésülhetjük át és át anélkül, hogy bármit is találnánk.
– Mi igen…
– Úgy látom, már van is egy terved…
– Pontosan, megkérünk egy bennszülöttet, hogy segítsen.
– Azt hiszem, te már tudod is, kit fogunk megkérni.
– Jól látod – mosolygott sejtelemesen az ablaktól félreforduló fiúra, és kiszaladt a szobából, még mielőtt a másik egy szót is szólhatott volna.