Rejtélyek
– Ezt nem hiszem el – vágta a földhöz panama kalapját Pedro.
– Biztos őrségváltáskor történt – jegyezte meg Dani. Bántotta, hogy Rosita nem vele, hanem azzal a bennszülöttel szökött el.
– Vagy valaki lepaktált velük – nézett körbe a jelenlevőkön Andi, de mindenki állta a pillantását.
– Ráadásul mind a ketten eltűntek – ült le a vezető szomorúan. – Jól láttam előre – csóválta a fejét.
– Csak visszajönnek.
– Te nem ismered Rositát – csóválta meg a fejét. – Ha férfit lát, nem tud gondolkodni.
– Hát, akkor lemondhatunk róla.
– De ki fog főzni? – nézett rá kétségbeesetten.
– Majd én megpróbálkozom – javasolta Andi. Pedro válaszul csak legyintett, amivel akaratlanul is nagyon megsértette a lányt.
– Nem ülhetünk, és sajnálkozhatunk itt egész nap – mondta ki a végszót Dani, akivel végül mindannyian egyetértettek.
Egy gyors reggeli után – amit Pedro készített, és finomabb volt, mint Rosita főztje – elhagyták éjszakai szálláshelyüket, ami egyébként is beomlással fenyegetett már. A természet hatalmas ricsajjal üdvözölte a korán kelőket, akik mielőbb útnak akartak indulni. A szellemfalut elhagyva egy bozótos területre érkeztek, ami valamikor tisztás lehetett, csak mára teljesen benőtte a gaz.
– Mi ez? – kiáltott fel Andi rémülten. – Temető? – úgy tűnt igaza van, mert, amerre a szem ellátott, minden egyes négyzetcentiméter csontvázaktól fehérlett, még a közeli fákról is lelógott néhány, mintha azoknak már nem lett volna helyük a földön.
– Igen, sok törzsnél az a szokás, hogy halottaikat virágágyra fektetik a földön, így búcsúztatják el őket, és bármikor meglátogathatják.
– Itt a település szomszédjában? – kérdezte Andi, s vele egyszerre Dani is megszólalt, de őt nem lehetett érteni.
– Az itt élőket, ez cseppet sem zavarja, úgy gondolják, hogy tovább a közelükben maradnak a szeretteik.
– És a szellemek?
– Ők jó szándékúak, a halottak csak azért jönnek vissza, hogy beszélgessenek az itt maradottakkal.
– Értem.
– Te mit kérdeztél, fiam?
– Mi van a ragadozókkal?
– Mérgező anyaggal kenik be a halottakat.
– Érthető – bólintott Dani, bár továbbra is különösnek találta a bennszülöttek temetkezési szokásait. Némelyik úgy lógott le előttük, mintha valaki majomként akarná ábrázolni elhunyt rokonát. Hangosan meg is jegyezte: – Nagy tiszteletlenségre vall, hogy valaki, a rokonát úgy búcsúztatta, mintha csak egy állat lenne az erdőből.
– Ön téved, a legnagyobb megtiszteltetés így bánni egy halottal.
– Mégis miért?
– Megvédik a föld démonaitól.
– A többiek miért nem aggatták fára a halottakat? – lépett vitába a vezetővel.
– A szegényebbeknek csak a talaj jut.
– Na, ne akarja bemesélni nekem, hogy itt is vannak gazdagok, meg szegények – vetette oda.
– Minden társadalomban vannak – vonta meg a vállát nyugodtan a művelt férfiú, és megindult a többiek után, akik néhány méterrel már előttük jártak.
„Ez lett volna a veszély?” – gondolta fitymálóan Dani, mikor már órák óta gyalogoltak a hatalmas fák alatt. A legtöbbjüknek a tetejét sem látták, annyira magasan a fejük fölött nőttek.
– Állj – mutatta felé tenyerét az egyik bennszülött néhány lépés után.
– Mi történt? – nézett értetlenül körbe.
– Egy holttest – magyarázta a lány, aki visszalépett hozzá.
– Milyen holttest?
– Rosita meggyilkolt teteme – mondta halkan Pedro.
– Késsel végeztek vele – fűzte hozzá Andi.
– A Vadász – nyögte a fiú.
– Mi is rá gyanakszunk, de bizonyítékok nélkül… – tárta szét a kezeit tanácstalanul.
Dani a figyelmeztetések ellenére előrement, hogy ő is szemrevételezze az egykori csinos leányzót. Rosita nyakát egy vadászkéssel szinte teljesen kettényiszálták, de a régi szépsége még mindig benne volt a szétterülő hajában, húsos ajkaiban, dús idomaiban, melyeket alig takart a lenge ruha. Valószínűleg az utolsó pillanatban rántotta vissza magára, de vajon miért? – kérdezte a fiú magától. Elfordította a tekintetét, hogy ne lássa hova viszik a szép halottat.
„Ha valaki elszökik egy férfival, akkor nem nagyon rángatja, veszi vissza az öltözékét, csak néhány különleges esetben.” – gondolkodott.
– Talán egy idegen, kukkoló volt az – vélte Pedro, aki, mintha végigkövette volna a fiú gondolatmenetét.
– Én is erre gondoltam; akármilyen vad ábrázata volt annak a férfinak, nem hiszem, hogy képes lett volna megölni ezt a gyönyörű lányt.
– Anasztázia nem üzent azóta? – kérdezte mézesmázos hangon Andi.
– Nem, meg sem jelent.
– Ki az az Anasztázia? – kérdezte hirtelen Pedro.
– Ő… ő – dadogott a fiú, mert semmi magyarázat nem jutott az eszébe. Mikor a karavánt megszervezték, megbeszélték, hogy az álomról még csak említést sem tesznek a kísérőiknek. Elmondásuk szerint kutatók, akik a régi szerencsétlenség színhelyét akarják feltérképezni.
– Anasztázia egy barátunk – válaszolt mosolyogva Andi -, aki megbetegedett, és most az ő üzenetét várjuk.
– Ja, értem; én mást gondoltam.
– Micsodát? – fordult hozzá még mindig vidáman.
– Azt, hogy Anasztázia az az eltűnt lány, akit kerestek, és, aki Dani álmaiba lép.
A hosszú, döbbent, néma csendet csak a fákon ugráló majmok visítozása, és a papagájok rikácsolása törte meg. Hirtelen, az ifjak egyike sem tudott mit mondani, végül Andi szólalt meg:
– Honnan tudja?
– Nem csak a barátod álmodik vele – mondta elgondolkozva. – Úgy egy évvel ezelőtt láttam meg őt először, akkor szólított meg, és kért, hogy segítsek rajta. Nekem van feleségem, meg gyerekeim, ezért sokáig nem foglalkoztam vele; később csendben maradt. Azt hittem, eltűnt, örökre.
– Azt mondod, egy évvel ezelőtt? – kérdezett vissza Dani, miközben ismét szamárháton zötykölődött.
– Igen, úgy számolom – bólintott a középkorú férfi.
– Talán utána kezdett el nekem megjelenni – fejtegette.
– Lehetséges.
– De vajon miért várt ennyi ideig?
– Ki tudja – vonta meg a vállát Pedro -, talán hosszú álma volt.
– Hosszú álma?
– Néhány legenda szól ilyen álomról – fogott bele a mesélésbe -, csak fejlett varázslók képesek erre, hogy elaltassanak valakit nagyon sok időre, és az ember nem öregszik.
– Szóval fiatalon akarják tartani – gondolkodott hangosan -, de miért ébredt fel?
– Miért most ébredt fel?
– Talán, valaki azt akarta, hogy most ébredjen fel, és most nem engedik, hogy üzenjen nekünk.
– Biztos, valaki figyeli… de ki?
– Lehet, hogy egy csapdát készítettek nekünk, jobb, ha vigyázunk.
– Mi lenne, ha visszafordulnánk? – kérdezte Dani vigyorogva, aki, mint mindig, most is szívesebben választotta volna a könnyebbik utat. Viszont a többiek szúrós tekintetét látva gyorsan visszakozott: – Csak vicceltem – mondta, és egy nagyot sóhajtott.
– Tulajdonképpen Temiattad keltünk útra – jegyezte meg Andi.
– Igen, igazad van – adta meg magát fáradtan.
1 hozzászólás
Megyek tovább 🙂 izgi 🙂
szeretettel-panka