Különös vacsora
Pedro és Dani régóta nem szóltak egymáshoz, némán meneteltek az áthatolhatatlan sűrűben. Az ebédet, és a vacsorát is szótlanul fogyasztották egymás mellett, mintha csak két idegen lett volna, akiket egymás mellé sodort a szél.
Észrevétlenül bukkant eléjük az a hatalmas, vén, odvas fa, melynek belsejében akár egy ember is elrejtőzhetett. Erre gondoltak ők is, mikor elindultak a másik oldalára, hogy megnézzék, nincs-e benne valaki, vagy valami.
– Megint egy hulla – nézett Dani ijedten farkasszemet a bennszülött fiatal nővel, aki a fa üregében ácsorgott, mintha odaállították volna. Neki is ugyanúgy elvágták a torkát, mint Rositának. – Ki lehet ez a gyilkos, aki a nyomunkban jár, és talán csak nőkre vadászik? Szegény Andi…
– Reméljük, Andinak nem lesz baja… – sóhajtott Pedro.
– Bízzunk benne, hogy jól van – vetett még egy utolsó pillantást a halott nőre, s megindult a többiek nyomán, tovább az ösvényen. Mögöttük, a sötétben pedig valaki izgatottan dörzsölte össze a tenyerét.
– Merre jártál? – kérdezte Andi a visszatérő férfitől, anélkül, hogy hátrafordult volna.
– Vacsorát hoztam.
– Mit fogtál? – faggatta, továbbra is az átelleni ablak felé fordulva.
– Nézd meg – mondta, és megfordította a lányt, hogy annak a tekintete éppen a hatalmas óriáskígyóra esett, amit a férfi a földre helyezett. Az állat még az utolsókat tekeregte.
Andi nem tudta, hogy sikítson, sírjon-e, vagy nevessen, végül, csak csendben bámulta az állatot.
– Ugye, ezt nem gondoltad komolyan?
– A többiekkel is gyakran ettél ilyesmit – vonta meg a vállát amaz -; amúgy, meg, ha nem vagy éhes, nem kell enned belőle – vetette oda hanyagul. – Viszont holnap biztos, hogy útnak indulunk.
– De nyersen…?!
– Lent megsütöm.
– Talán megkóstolom.
– Én nem erőltetek semmit – vigyorgott a Vadász, majd nyakában a zsákmánnyal leugrott a földre. Egy kevésbé fás helyre gallyakat gyűjtött, majd – gyufa híján – két faág összedörzsöléséhez kezdett. Gyakorlott mozdulatokkal, gyorsan sikerült lángnyelvet előcsalogatnia, melyből lassan jókora tábortűz kerekedett. Ebbe helyezte az elejtett vadat, ami ilyen módon gyorsan ropogósra sült.
Mikor az étel elkészült gyorsan újra Andi mellett termett, és kezébe adott egy még forró darabot. A lány hosszasan forgatta a kezei között, megszagolta, végül óvatosan beleharapott, és lassan elkezdte rágni. Lenyelte, majd elmosolyodott. Az első falat után már bátrabban harapott ismét.
– Ugye, nem is rossz? – kérdezte az ifjú.
– Ehető – mosolygott, és nyúlt a következő adagért.
– Itt a vadonban azt eszi az ember, amit talál.
– Igen, de…
– Itt nincs sült csirke, sem pörkölt, vagy burgonyakrokett.
– De, akkor sem férgeken kellene élni.
– Mi van, ha napokig nincs szerencséje a vadásznak? Inkább éhen hal?
– Marad a gyümölcsöknél – vonta meg a vállát.
– Mennyi gyümölcsöt láttál útközben?
– Hát… nem sokat…
– Én csak néhány szemet a fák legtetején, legalább tíz méterre fölöttünk.
– Értem.
– Biztos?
– Igen, és elég jó volt a vacsora.
– Akkor, akár mehetünk is aludni, holnap korán kelünk, mert szeretném, ha minél előbb nekivágnánk az útnak.
– Rendben.
– Fekhetsz a bőrökön – mondta, mielőtt a másik bármit is szólhatott volna.
– Te hol…? – akarta kérdezni, de a férfi addigra már kilendült az egyik ablaknyíláson.
– A fa tetején szeretek aludni, ahonnan jól látok mindenfelé, ha esetleg valami közeledne…
– Jól van.
– Te csak aludj, majd felébresztelek, ha indulunk.
Andi jól ismerte az erdőben lakó emberek tökéletes érzékszerveit, a szemet, mely meglátja a gyümölcsöt a fa legtetején, a fület, ami a legapróbb neszt is érzékeli – még alvás közben is, valamint a biológiai ébresztőórát, ami magától felébreszti az adott időpontban. Ezzel még a városi emberek is rendelkezhettek, csak az övéké nem annyira fejlett, mint egyes bennszülötteké.
Az éjszaka nyugodtan telt mind a két tábor számára, csak egy lány pityergett, messze a távolban, egy odvas fa belsejében, ahová bebörtönözték. Fázott, mert nem volt rajta semmiféle ruhadarab, egyetlen melegítője a kis forrás a lábánál, és derékig érő hajzuhataga.
– Hiába sírsz, aranyom, a várva várt herceged úgysem fog eljönni érted – mondta egy rekedtes hang valahonnan a közelből, mire felemelte a fejét, és a férfit kereste a tekintetével, de sehol nem látta őt. Az ismeretlen pedig folytatta: – Ő is ugyanolyan, mint a többi. Fel fogja adni, és itt hagy téged. Örökre.
– Nem, ez nem igaz – zokogta.
Dani könnyes szemmel felriadt az éjszaka közepén. Tudta, hogy álmodott valamit a lányról, de egyszerűen, mintha kifolyt volna a fejéből a fülén keresztül. Csak a keserves sírásra emlékezett, ami miatt ő is elkezdett könnyezni.
– Miért nem látlak, miért nem hallak? – suttogta keserűen, ökölbe szorított kézzel; de kérdésére nem kapott feleletet, csak mellette alvó társai kezdtek el mocorogni.
Alvó? – nézett körül idegesen, majd keltegetni kezdte őket.
– Hogy lehet, hogy mindenki alszik? – kérdezte Pedrotól.
– Mindenki aludni? – nézett körül a fejét vakargatva.
– Igen, senki nem őrködött, a tűz is kialudt, így nyugodtan felfalhatott volna minket valamilyen ragadozó.
Szégyenkezve néztek egymásra a férfiak, közben az egyikük – André – lesütötte a szemét.
– Ő volt az – szólt Dani, mire a vezető kérdőn fordult a bennszülötthöz.
Végül a férfi beismerte, hogy korábban elhagyta a táborhelyet, majd, mikor visszajött, nagyon elálmosodott, és elaludt.
– Miért nem ébresztette fel a következő őrszemet.
– Nem találta.
– Ő sem volt itt? – hüledezett a fiú. – Mi dolguk volt ezeknek, kettőjüknek?
– Nem kérdeztem.
– Miért nem? – dühöngött.
– Nem rám tartozik – felelte nyugodtan, mire ő is megpróbált lecsillapodni. Nem értette, mi dolguk lehet az éjszaka közepén, bár sejtése azért volt…
– Jól van, eztet is megbeszéltük – mondta Pedro -, mehetnénk aludni.
– Ki fog őrködni?
– Te.
– Rendben – bólintott. Hamarosan ismét lobogott a tűz a lábuknál, és nyugodt hortyogásuk mutatta, hogy mindannyian elaludtak. Pedro fejcsóválva borított takarót a hangosan szuszogó európaira, és csendben figyelte az éjszaka neszeit.
1 hozzászólás
Várom a folytatást!
szeretettel-panka