Randevú

A lány kinyitotta a szemét, már sötét volt. Nem tudta hol van, majd kitisztultak a gondolatai. Csupán ledőlt egy kicsit, úgy látszik elbóbiskolt.
Hirtelen az öröm mindent elsöprő hulláma öntötte el. Először a szíve remegett bele, majd szétáradt egész testében. Már egy hónapja nem látta, de ma újra találkoznak. Ránézett kezére, még a holdfényben is szikrákat vetett az apró gyémánt, a szerelem, az összetartozás, a jövő jelképe.
Felkelt, felkapcsolta a villanyt, levetette ruháit. Bement a fürdőszobába, megengedte a vizet, és a zuhany alá állt. A víz a gravitációt meghazudtolva folyt végig testén, nem hagyva ki egyetlen hajlatot sem. Miután végzett, megtörölközött, megszárította haját, majd a tükör elé állt. Reméli nem változott az utolsó találkozásuk óta, szeretné, ha ugyanolyan szépnek tartaná. Lágy esésű ruhát választott, szolidan kisminkelte magát, ügyelve a színek harmóniájára. Finom illatú parfümjéből a levegőbe fújt, majd átsétált a párán. Az illatcseppek belekapaszkodtak, körülölelték.
Kis retiküljét felkapva kisietett az ajtón, szaporázta lépteit kocsija felé. Ahogy közeledett a találkozás, türelmetlenség fogta el, pedig nem szabad sietnie, most nem érheti baj. Beszállt kocsijába, elindult a Kilátó felé.
Olyan gyönyörű ott a táj. Lélegzetelállító helyen akarta újra látni. Egész út alatt csak ő járt az eszében, boldognak érezte magát.
Odaérve kiszállt a kocsiból, a kilátó széléhez sétált. A látvány elkápráztatta. Kissé áthajolt a peremen, élvezve az enyhe szellő simogatását. Visszahúzódott, majd elsétált a korlát széléig. Magas volt, nem esett nehezére fellépni rá. Tűsarkú cipőjében lépdelt rajta, nem ingott meg. Vakmerően fél lábon megpördült. Ruhája úgy lebegett körülötte, mint a lágyan hullámzó víz.
Lassan megállt, elrévedt tekintete a tájon pihent. A gyönyörű vidék fokozatosan elhomályosult.
Ott volt megint a kórteremben, karjaiban tartotta a férfit, aki megajándékozta a szerelemmel. Csak nézte, ahogy egyre ritkábban emelkedett a mellkasa, míg nem mozdult töbé, és már csak saját lélegzetvételének halk susogását hallotta…
Kissé megrázta fejét, újra látta a festménybe illő dombokat, a napsütésben szikrázóan kék eget… A szakadékot.
– Itt vagyok Életem! Jövök hozzád! – suttogta.
Lenézett, lágy mosollyal széttárta karját, és kilépett a mélységbe.