Randevú önmagammal

Ma elraboltam a szívem egy sétára. Az est borostyánfényt festett a hajamba, és mély gesztenyeszín lángot lobbantott szemembe.
Szomjaztam erre, randevúzni önmagammal. A csend, puhán lépkedett mellettem, lehullott emlékfoszlányokat szedegetett, majd langyos tenyerét nyújtotta felém. Úgy éreztem, lázas és libabőrös vagyok. Hirtelen szólnom kellett.
– Milyen lágy az érintésed – súgtam, miközben hozzám ért.
– Igen, te is azt gondoltad, hogy félni kell tőlem. Mind azt hiszitek, és folyton csak lármáztok. Egy percre sem tudtok zaj és nyüzsgés nélkül lenni, de most ha megengeded, kísérlek még. Mond, meddig visz a sétád?
– Nem is tudom, rövidre terveztem, de jól esik az alkonyi fény.
– Gyakran jársz erre? – kérdezte.
– Ugyan, dehogy. Nem is tudom mikor voltam így egyedül, mindig csak rohanok.
Erre megállt mellettem. Köpenye alá nyúlt és előhúzott valamit.
– Ez az élet kimerevített vászna. Most a saját tükörképed látod. Figyeld csak meg! – mondta.
Megpillantottam saját magam, elkaptam tekintetem, de ő két tenyerébe fogta arcom majd visszafordította.
– Ne félj önmagadtól! Most ugye az arcodat látod? Fáradtak tűnsz. Ez is te vagy. És látod a gyermeket is tekintetedben, a fájdalmakat, a bűneid, a vágyaid, látod a korlátokat és a féktelenséget és ott vannak a félelmeid is és a haragod, a büszkeséged. A szomjúságod a szeretetre, a gyengédséged is ott van.
– Igen látom, de én sétára készültem és nem arra, hogy ha elkísérsz, majd megállítasz, és gyors portrét készítesz rólam. Ez nem is én vagyok, legalábbis nem ugyanaz!
Egy percig csak nézett, tekintete szelíd lett, úgy mért végig, mint egy édesapa méregeti megtévedt gyermekét. Érintés nélkül simogatott és éreztem belém oltja végtelen nyugalmát. Mintha nem is csend állt volna velem szemben, hanem az Isten a teremtő. Időtlenség és végtelen szeretet ült tekintetében. Megbántam minden szavam, úgy véltem oktalan volt fellázadnom ellene, de már ezt is elfogadtam. Tudtam megbocsátó.
Közelebb mentem a vászonhoz, egészen közel. Úgy elemeztem a képet, centiről centire, mintha csak egy festmény eredetiségéről akarnék meggyőződni. Makacsul, feszülten apró darabokra szabta agyam azt, amit szemem közvetített, majd mikor ezredszer is megbizonyosodott tudatom, semmi sem hamis, akkor visszafordultam hozzá. Ő hirtelen megnyúlt én pedig egészen kicsire zsugorodtam. Az alkonyi fény elosont, átadta helyét tündöklő csillagoknak. Az égbolt sötétje nyitott ékszerdobozzá változott.
– Igazad volt. Ez én vagyok, ne haragudj! De nem tudom, mi nem tetszik benne. Segítenél? – kértem alázatosan.
– Már így is segítettem neked. Többet, mint gondolnád.
– Mégis, kérlek, segíts, olyan korlátolt vagyok!
Azt hiszem ekkor megsajnált, a magamról alkotott jelzőm megtörte határozottságát. Összébb húzta köpenyét, csak ennyit mondott.
– A hála… mindannyitok szeméből hiányzik.
– De az mégis mit jelent? – kérdeztem?
– Hát nem tudod? A hála a belső mosoly, önmagad és a mindenség felé, mindig minden körülmények között.
Aztán eltűnt, és hálás lettem, ezért a szokatlan sétáért.