Reflexből

Vallom, ápolni, és gondozni csak szeretettel lehet. Minden alkalommal, amikor felveszem a munkámat, átsuhan egy gondolat a fejemben.
„Ha eljön az utolsó óra, attól engem kíméljen meg Isten, és lehetőleg ne kelljen végig néznem egy haláltusát. „
Múlt héten, a hétfői nap szokásosan indult. A háziorvos minden alkalommal, ezt a napot választja a betegek látogatására. A néni előző este panaszkodott arra, hogy enyhén szédül, és hányingere van. A vérnyomását megmérve nem tapasztaltam semmi változást. A gyógyszerek szépen karbantartották.
Javasoltam, maradjon ágyba, és az orvos elmondja majd, mit javasol, a továbbiakban. Elkészítettem az ebédet, és éppen tanakodtunk, hogy mikor fogyasszuk el? Most, vagy amikor a doktor végzett. Éppen megállapodtunk abban, hogy majd amikor vége a látogatásnak, amikor csörgött a kaputelefon.
Betessékeltem, megvizsgálta a nénit, én elmondtam, hogy tegnap panaszkodott enyhe szédülésre, és hányingerre. Elintézte azzal a dolgot, hogy talán a hallókészülékkel lehet gond, majd egy hét után, amikor a szabadságáról visszatér,egy beutalót ad, és megnézeti a készüléket. Furcsa volt számomra ez a reagálás, viszont nem szokatlan. Már többször tapasztaltam, hogy félvállról veszik a bejelentéseket, és egy tartósabb, vagy hirtelen rosszullét kell ahhoz, hogy azonnali intézkedés történjen. Amikor távozott, beültettem a mamit a kerekesszékbe, nem engedtem, hogy kisétáljon az ebédlőbe. Megebédeltünk, majd javasoltam a toilett után, próbáljon meg aludni egyet.
Odatoltam a helyiségig, majd hirtelen felállt a székből, és abban a pillanatban elájult. A másodperc töredéke alatt történt mindez. Hatalmas csattanás követte a zuhanást. /Még most is hallom, és látom a történteket, ha becsukom a szemem./ Rettenetesen megijedtem, nem tudok rá jobb kifejezést. Reflexből kezdetem el menteni. A tolószéket nagy erővel félre sodortam, hogy hozzáférjek a nénihez. Az akadályozott meg abban, hogy egyáltalán fel tudjam fogni a zuhanás erejét. Mozdulatlanul feküdt a földön. Nagy nehezen felültettem, mögé álltam, és a fejét a térdeimre támasztva pofoztam az arcát, kiabáltam, hogy észleljen, és masszíroztam szívtájékon. Remegett kezem- lábam, féltem, nehogy eluralkodjon rajtam a pánik. Hörgött, a szája széle kezdett kékülni. „A fogsor, jaj Istenem, ki tudja hol van? Lehet, hogy a torkához közel, és az zárja el a levegő útját?” Nem teketóriáztam, kifeszítettem a száját, nehéz volt, majd kikaptam a felső, és alsó fogsort. A kövön pattogtak, hiszen inkább kikanalaztam őket, nem fogllkoztam azzal, hogy esetleg eltörnek. /Veszélyes mutatvány ez, hiszen volt már olyan eset, hogy lezárt közben a fogsor, és ott maradt az ujj a szájban. Se ki, se be. Tudom, hogy nem szabad így tenni, de akkor ez nem merült fel bennem/ Majd pofoztam tovább, szólítgattam, a másik kezemmel elértem a csapot , és hidegvízzel locsoltam. Mindent el akartam követni, hogy megmentsem, hogy újból jusson levegőhöz. Ez az idő, óráknak tűnt, kétségbe voltam esve. „Naaaa gyerünk, újból, csináld, masszírozd, éleszd!”- bíztattam magamat.
Aztán egyszer csak, egy hirtelen levegővétel történt. Nem is tudom mit éreztem abban a pillanatban. Azonnal kettő törölközőt a feje alá tettem, és eszeveszetten rohantam a szemközti házhoz, és ész nélkül nyomtam a kapucsengőt. A Hölgy kinézett, és elhadartam amilyen gyorsan csak tudtam, hogy azonnal hívja a mentőt, mert nagy baj történt a nénivel, és már hátat fordítva, rohantam is vissza hozzá.
Kértem, mondja meg hogy hívnak engem! Fontos volt tudnom, hogy felismer-e?. Vér nem látszódott a feje körül, pedig hatalmasat csattant. Megmondta hogy hívnak. „Ez jó jel”- suttogtam. Kérdeztem, érez fájdalmat valahol? Nem válaszolt rá. Nem tudtam, meg merjem –e mozdítani, aztán mégis óvatosan hozzáértem a lábaihoz. Amikor a bal lábához értem, feljajdult. Szembesültem azzal, ott lehet valami baj, és elhatároztam, nem mozdítom el ebből a helyzetből, majd a mentőorvos megvizsgálja. Örültem, hogy él a néni. Pár perc múlva a kiérkező mentőorvos megállapította, combnyaktörést szenvedett, a zuhanáskor. Speciális ágyra fektették, és az elsősegélynyújtás után, robogtak vele, a klinikára. Még délután megoperálták.
Én magamba roskadva ültem, és sírtam. A család vígasztalt, nyugtatgatott.
Hatalmas sokkot kaptam. Nem tudtam éjszaka aludni, pedig pár óra múlva már közölték a megnyugtató hírt. A néni túl van a műtéten, egy protézist kellett behelyezni. Az állapota kielégítő.
Másnap a lánya bement hozzá, mivel még az intenzív osztályon tartózkodott. Engem kért, engem akart látni.
Mikor harmadnap bementem hozzá, könnybe lábadt szemmel kért elnézést tőlem, amiért ez történt.
Nap mint nap meglátogatom, ebédidőben érek oda, hogy segíthessek. Ebéd után megfésülöm, eligazítom a párnát a feje alatt, beszélgetünk egy kicsit. Közben ő fogja a kezemet. Amikor elköszönök tőle, rám emeli kérdő tekintetét, és megszólal.
-Ugye, jössz holnap is?
-Ne tessék elfelejteni, igen, jönni fogok.

Jövő héten, egy szívkatéterezés, vár a nénire. A keringése látszik összeomlani, azért is történt az eszméletvesztés.