Élmények Északon 5.

ÖTÖDIK FEJEZET

Napközben mindhárman bementek a város központjába és a külső területeket is bejárták, mivel Niilo szeretett volna már fotókat készíteni Helláról és a környékéről. A község épületeiről Joelnek külön, melyek igazán különlegesek, valamint minden pillanatról, ami megihlette.
A táj fantasztikusan gyönyörű, a hegyeket hószőnyeg borítja, míg a zöld pázsit virul a mezőkön. A farmerek ilyenkor már dolgoznak a földeken és a bárányok békésen legelésznek. A pónik itt csodásak és különlegesek. A földművelésben is alkalmazzák, de lovastúrákat is szerveznek a túristák részére. Alacsony termetűek, azonban rendkívül izmosak és vastag puha szőr borítja testüket.
A teheneket főleg a tejük miatt tartják, sokkal lehet találkozni a hegyoldalak legelőjén. A rénszarvasok télen az alacsonyabb területeket kedvelik mivel ott kevésbé fúj a szél, nyáron pedig a magasabb dombokat. A helyiek között is igen kedvelt állat, ám számukat igyekeznek kordában tartani, mert félnek attól, hogy lelegelnék az értékes területeket a bárányok és a tehenek elől. Niilo tömérdek fotót készített.
Délfelé járt, így az egyik önkiszolgáló étteremben megebédeltek. Többnyire a helyi specialitásokat próbálták ki. A bárány és a hal jelentős a húsfogyasztás terén. Mindannyiuknak nagyon ízlettek a választott ételek. A kávét és a sütit már az ismert kávézóban fogyasztották el.
Amikor beléptek, a pultos lány már mosolyogva üdvözölte őket. Ezen felbátorodott Niilo és gondolta bemutatkozik.
– Szép napot kedves, én Niilo vagyok. Ő a nagybátyám Rasmus és a legjobb barátom Joel – mutatta be őket is.
– Önöknek is, engem Alinának hívnak. Mit fogyasztanak? – kérdezte továbbra is szélesen mosolyogva, miközben le sem vette a szemét Niiloról.
– Három kávé és három süti lesz abból, amit a múltkor is ettünk, nagyon finom volt – válaszolta csillogó szemekkel, mosolyogva Niilo.
Amíg összekészítette a tálcára, addig ő ott maradt társalogni. Rasmus és Joel leültek az egyik asztalhoz.
– Hol szálltatok meg? – kérdezte a lány.
– Arttuéknál a panzióban – válaszolta mosolyogva.
– A kutyaszánhúzó verseny miatt jöttetek?
– Nem, de érdekesnek tűnik. Még semmi sincs kizárva.
– Jaj, Vilho előtt ezt titkoljátok, ha jót akartok. Egyébként normális, de a verseny előtt mindig meg van bolondulva.
– Igen, hallottunk már róla. Exkluzív ez a helyiség, nekem nagyon tetszik. Csinálhatok egy pár fotót róla és rólad? – kérdezte kaján mosollyal az arcán.
– Persze, nyugodtan és amerre jársz reklámozhatod is, de csak a kávézót – válaszolta mosolyogva Alina.
Jó pár kattintás és már majdnem kész is volt, amikor belépett az emlegetett férfi.
– Maga, meg mit művel itt? Azonnal hagyja abba és ne inzultálja a mennyasszonyomat! – szólította fel Vilho, miközben megragadta Niilo karját és kiakarta venni a kezéből a fényképezőgépet.
– Vilho! Azonnal hagyd abba és hagyd őket békén! – Kiálltot rá a lány.
– Én engedtem meg, hogy fotózzon. Már mondtam neked ezerszer, hogy nem vagyok a mennyasszonyod! Nem kell a balhé és hagyj engem békén, vagy rád hívom a Serifet és akkor fújhatod a versenyedet – figyelmeztette határozottan a lány.
– Jól van na! Csak téged akartalak védeni – mondta motyogva az orra alatt, mint egy megszelídült bárány miközben elengedte Niilot.
– Nem kell! Megtudom oldani, ha szükséges – válaszolta Alina.
Rasmusék, már épp felálltak az asztaltól, hogy közbe lépjenek, mire a lány pillanatok alatt helyre tette a vad marconát.
– Akkor inkább el is megyek – mondta Vilho.
– Azt jól teszed és csak a verseny után jöhetsz vissza, amikor már normális vagy, mert elijeszted a vendégeket – folytatta határozottan a lány.
Vilho becsukta maga után az ajtót és tényleg látni sem lehetett a továbbiakban a kávézóban. Az utcákon viszont folyamatosan jelen volt, méregette a turistákat és akik kutyákkal jöttek az állatok képessé igyekezett felmérni.
– Nem annyira rossz ember ő, csak a kupáját akarja mindenáron élete végéig megőrizni. Úgy érzi ez az egyetlen, amit elért az életben és retteg attól, hogy valaki elnyeri tőle. Ebben az időszakban teljesen ki van fordulva magából, mindenkit az ellenségének gondol. A helyiek már ismerik, de az ideérkezőket megrémíti a viselkedésével – mesélte Alina.
– Sajnálatra méltó egyén, de ez akkor is megengedhetetlen – mondta Rasmus.
– Korán árva maradt és nem volt senkije. A szomszédok adtak enni neki néha. Mindenért meg kellett küzdenie, legalábbis így mesélik az öregek – folytatta a lány.
Niilo most ismét szembesült azzal, hogy neki milyen szerencséje van, hogy Rasmus felnevelte és most is itt van vele. Szemei könnyel teltek és a szeretet, hála tekintetével nézett rá. Átérezte Vilho helyzetét, hiszen csak a család és szeretet hiányzik neki, mivel vadon nőtt fel. A kávét és a sütiket csendben fogyasztották el, majd elköszöntek és indultak tovább a partvidék felé.
Ilyenkor sok itt a bálna és egészen közel jönnek a parthoz. Imádta fotózni őket Niilo. Lenyűgöző látványt nyújtottak és értékes pillanatokat sikerült lencsevégre kapnia. Izland partvidékén tökéletesen érzik magukat a fókák is, azokon a kietlen, sziklás partszakaszokon, ahol nem háborgatják őket. Ez remek pihenő helyül szolgál számukra. A fényképezőgép fókuszának állításával egész közelre tudta hozni őket, így sikerült pár fotót róluk is készítenie.

Visszafelé kicsit beljebb sétáltak a hegyoldal erdőjébe, ahol egy hófehér sarki róka igazán hálás fotómodellnek bizonyult. Kevésbé félt az emberektől, ezért aránylag könnyen lefotózhatta Niilo.
Az ott élők vadásznak rájuk a bundájuk miatt. Pedig általában rágcsálókat esznek vagy háztartási szemetet. Igaz, az is előfordul, ha nem találnak élelmet, hogy rátámadnak a bárányokra. Itt a sarki rókák bundájának színe fehér vagy kékesszürke.
Ez a nap igazán nagy élményt nyújtott mindannyiuk részére. Estére holt fáradtan tértek vissza a panzióba. A vacsora után Arttu odaült hozzájuk beszélgetni.
– A fiam, Kasper említette, hogy a két fiatal mit tervez – vetette fel.
– Igen. Sajnos, hiszen én nem örülök neki, de hajthatatlanok. Féltem őket, nehogy valami bajuk essék – mondta Rasmus.
– Jogosan. Ez kemény verseny srácok, nem kaland, és őszintén szólva én a kutyáimat is féltem – mondta Arttu.
A két fiú összenézet.
– Értjük, de megpróbálnánk – válaszolta Niilo.
– Jól van, meglátjuk mire megyek veletek, de a szabályokat el kell fogadnotok, ha akarjátok, ha se. Csak így vállalom a felkészítéseteket, ha eljuttok odáig.
– Rendben – mondták egyszerre nagy lelkesedéssel.
– Jó, délelőttönként edzünk és a kutyákkal össze kell barátkoznotok. Van egyáltalán bármi tapasztalatotok?
– Lapföldről jövünk, sokat síeltünk és a motoros szánnal való közlekedés nem idegen számunkra – válaszolta Joel.
– Na az is valami – szólalt meg Arttu.
– Együtt, vagy külön – külön akartok versenyezni?
– Hogyan lenne jobb? Mi a véleménye és tanácsa? – kérdezte Niilo.
– Attól függ mit akartok, mert mindegyiknek van előnye és hátránya is. Az egy falkával ketten előnye, hogyha valamelyiketeknek gondja akadna, akkor ott a másik rögtön átveszi az irányítást. A két súly miatt viszont sokkal lassabb a haladás, esélytelen a győzelem vele. Egyedül egy falkával bármi megtörténhet, de nagyon kemény. Vegyétek figyelembe, hogy ez több órás verseny a hidegben és elfárad a kar, vagy átfagyhatnak a kezek, még a speciális öltözet ellenére is. Gondoljátok át és reggel találkozunk.
– Azt szeretném kérdezni, hogy ha külön – külön szeretnénk versenyezni, akkor tud – e nekünk másik falkát is biztosítani? – kérdezte Niilo.
– Azon nem múlik, nekem van másik, csak pár házzal odébb. A menyem, Lotta szüleinél, nagy földterület van és én ott kaptam egy részt a kutyáknak.
– Az szuper! – kiáltott fel lelkesedve Joel.

– Azt, hogy melyikőtök, melyik falkával megy, ha ezt válasszátok, azt nem ti fogjátok eldönteni, hanem a kutyák. A falkavezér jelzi, akinek szót fogad, hogy elfogadja társául.
– Köszönjük szépen – válaszolták örömteli arccal.
Az igen hosszú és fárasztó, de élményekkel teli nap után felmentek a szobájukba. Morfondíroztak azon, hogy lenne jobb. Rasmus természetesen arra próbálta őket rávenni, hogy együtt menjenek, akkor legalább tudnak egymásra vigyázni. A fiúk inkább külön akartak.
– Na tegyük el magunkat holnapra, úgyis a kutyákon múlik, hallottátok. Lehet el se fogadnak benneteket, vagy csak az egyikőtöket – mondta Rasmus.
– Igen, holnap sok minden eldől – mondta Niilo.
– Akkor jó éjt! – szólalt meg Joel is.
Másnap reggeli után elkezdődött a kutyákkal az ismerkedés és az edzés. A panziónál lévő falkavezér Joelt választotta. Lotta szüleinél lévő falkavezér Niilot, így eldőlt, már csak a felkészülés maradt hátra. A szánok mindegyikét tizennégy kutya vontatja majd. Meg kellett tanulniuk a hozzájuk intézendő vezényszavakat így például a he, he, csili, csili – és hasonló szótagok. A joo, joo – balra, a brr, brr – jobbra és így tovább.
Ebéd után hagytak maguknak kis pihenőt, aztán felkerekedtek és elmentek a nem túl messze lévő egyik vízeséshez, hogy Niilo különleges fotókat készíthessen. A sziget közepéről induló folyók gyors folyásúak és nagy mennyiségű vizet visznek magukkal.
A zuhatagot úgy húsz méter szélesnek ítélte és legalább jó ötven méter magasságból zúdult alá. Lenyűgöző látványt nyújtott e festői táj. Mivel állandóan párás, így két szivárványt is létrehozott, egyszerűen varázslatos élményben volt részük. Alatta egy tó terült el, mely megbontotta a hegy oldalát. A vízesés alá be lehet sétálni, ami külön fantasztikus hatással volt rájuk.

Folytatódik