Öreg-hegy 6.

Még egy nap kellett, hogy Annabel felfedezze, nem vele alszom. Ugyanis a második nap délutánján tűzifát hasogattunk, és ettől ő olyannyira kifáradt, hogy megint beledőlt az ágyba, aztán már aludt is.

Mosolyogva néztem egy darabig. Talán azt élveztem, hogy nem kell feszengenem előtte, hiszen immár alszik. Kár lenne tagadni, hogy vibrált kettőnk között valamiféle feszültség, amelyik rám volt kissé nyomasztó hatással, őt inkább szórakoztatta.

Olyasmi volt ez, mint amikor egy srác az iskolában az évfolyam legjobb csajával akar randevúzni. Óhatatlanul feltornyosulnak benne a gátlások, bármennyire is próbálja megjátszani magát. A mi esetünkben ráadásul ott magasodtak az én speciális gátlásaim, amelyek többek között a korkülönbségből és az Öreg-heggyel kapcsolatos kiszolgáltatott helyzetből fakadtak.

Szóval, néztem egy darabig Annabelt, ahogy édesdeden aludt. Egyáltalán, minden alvó nőben van valami megfoghatatlan szépség. Én az összes nőmet, akivel valaha együtt élhettem, imádtam nézni, ahogy alszik. Ilyenkor eltűnnek a manírok, a pózok, az arc kisimul, megnyugszik, lényegi valóját mutatja, a test elernyed, de közben hívogatóan szól ölelő karok után, amelyek őt megvédik, vigyázzák az álmát.

Csodálatos látvány. Olyan ősi, öröktől való szépség, amely minden nőnek sajátja.

Másnap Annabel éktelenül felháborodott. És bekövetkezett az első alkalom, amikor csúnya szót hallottam a szájából:

– Most ezt komolyan mondod, hogy itt van ez a baszom nagy ágy, de én egyedül vagyok kénytelen aludni benne, amíg te valami lepkevadász, vagy milyen hülye hálószatyorban dekkolsz?

Nem szándékoztam vitát nyitni a függőágy definícióját illetően, ezért igen hamar megadtam magam. És mivel ez a purparlé dél körül történt, hát az egész délutánom az éjszakától való rettegéssel telt.

Végül aztán ágyba bújtunk. Tényleg messze egymástól. Én hanyatt feküdtem, a saját párnáimon nyugtatva a fejemet, állig betakarózva, kezemet a mellkasomon összekulcsolva. Annabel pedig fokról fokra közeledett hozzám. Beszélt valamiről, amit én nem értettem, vagy már nem emlékszem rá, de egyszer csak ott volt a feje a vállamon, és a lehelete a fülcimpámat csiklandozta, amikor azt súgta, hogy így akar elaludni, hozzám bújva.

Biztosan az történhetett, hogy egész egyszerűen nem láttam más kiutat. Így hát elmeséltem neki mindent, amit például egy kíváncsiskodva faggatózó riporternek sosem meséltem volna el. A gyógyszereket, a libidóm lehanyatlását, a beletörődést, az évek óta tartó érdektelenséget, a korábbi életemhez képest őrületes kontrasztot, mindent. Mindent! Totál őszintén!

Néhány pillanatig hihetetlen megkönnyebbülést éreztem. Valami elképesztő felszabadulás volt a lelkem kiszáradt kútjának legmélyére lekucorodva és onnan kitekintve beszélni Annabellel. A reveláció csodájával ért fel. De tényleg nem tartott sokáig…

Mert ő mindeközben hozzám simult. Éreztem az ölelő karját a mellkasomon. Éreztem a testemnek feszülő meztelen combját. Éreztem a cirógatását, a kényeztetésre mozduló kezeit, a finom ujjbegyeit, és igencsak disszonáns körülménynek bizonyult, hogy miközben arról szónokoltam, én már semmiféle testi vágyra nem emlékszem, neki szinte beleakadt a keze az ágaskodó férfiasságomba.

Tanácstalan voltam. Még akkor sem éreztem ilyen fokú elképesztő mulyaságot, mint amikor annak idején, az iskolabálon Mia Harper kért fel táncolni, totál váratlanul. Körülbelül akkor éreztem úgy utoljára magamat nőtársaságban, mint most. Kicsit sem értettem, hogy momentán mi történik velem. Bár a korábbi napokban voltak jelei, a vágyaim ilyen fokú visszatérése még rám is letaglózó erővel hatott.

Aztán megadtam magam. Annabel szája a számat kereste, és én nagyon finomnak értékeltem ezt az egész helyzetet. Annál finomabbnak csak a csókja bizonyult. Nem emlékeztem, hogy valaha lett volna finomabb csókban részem. Abban a percben úgy éreztem, hogy ez minden csókok legigazabbja, legédesebbje, nem volt még soha két ember a világtörténelemben, akiknek ennyire egymáshoz illő lett volna az ajka, a nyelve és minden más testrésze, amely egy csókban összeforrhat.

A kezem már vágytól őrülten és megzabolázhatatlanul kereste minden simogatni való porcikáját, minden testhajlatát, minden rejtett kincsét. És csakhamar ez lett a vesztem. Ahogy odaértem az öléhez, és felfedeztem, hogy teljesen csupasz, hirtelen leblokkoltam. Olyan elemi erővel hasított az agyamba valami felfoghatatlan idegenség és utálat, hogy az leírhatatlan.

Rég volt. Talán ma már nem is érthető. Mindenesetre akkortájt nemhogy általános nem volt, de kuriózumként könyvelhette el, aki ilyesmivel találkozott.

Számomra bűnös érzés volt. Egy velejéig bűnös, idegen, szégyenletes érzés. Már eleve az megbocsáthatatlan volt, hogy minden fogadalmammal ellentétesen cselekszem. És akkor még ez is…