Reggeli csúcs

Lassított. Megint útnak eredt egy markoló. Ezek direkt indulnak fél nyolc és nyolc között a telephelyről? Nyolc után senkit se érdekelne, hogy hússzal mennek, és amikor éppen nincs bukkanó, akkor szembe jön valaki.
Beleharapott a kiflibe, bal kézzel evett, jobb kézzel a kormányt fogta. Még szerencse, hogy ilyen tempónál szinte lehetetlen bármilyen váratlan helyzet.
Szerencsére… Balszerencsére inkább! Megint el fog késni. Tegnapelőtt a főnök megint elmondta, hogy az elkésők írásbeli fegyelmire számíthatnak. Előbb-utóbb rákerül a sor. A múltkor is épphogy be tudott húzódni valami ajtón, hogy ne vegye észre. Persze mondhatná a markolót, meg a szembe jövőket, meg az elalvást, meg az éjjel kettőig munkát, de jó esélye van, hogy kicsit se érdekelné a főnököt. És a saját szempontjából igaza is van. Rajta azt kérik számon, hogy mindenki dolgozzon. Nem érdekelheti, miért késnek el a beosztottak.
Eddig szemet hunyt a reggeli késései fölött, mert végül is rendesen dolgozik, de egyszer kiborul a bili. Talán ma. És akkor fújhatja a fizetésemelést. Hosszabb távon a munkáját is.
Sokszor eszébe jut (mostanában egyre többször), hogy talán nem is lenne akkora gond, ha végre kirúgnák. Végre nem dolgozna heti hatvan órát. Végre nem kéne reggelente itt, a csigalassúsággal csoszogó markoló után caplatva azon elmélkednie, hogy milyen indokot mondjon, ha a főnök megkérdezi: hol voltál? Végre alhatna tízig. Végre nem kéne éjjelente még melóznia, nem zavarná a családot a villanyfény és a számítógép zúgása. Na, és persze a család békében éhen is halhatna.
Mert két dolog közül választhat: vagy kidolgozza a lelkét vagy sorban áll segélyért. És neki sose volt vonzó ez a segélyesdi. Persze lehet, ha benne lenne, nem zavarná.
Megpihent a szeme néhány hajléktalanon. A parkban ültek a padokon, szennyes kis ruhájukat összébb húzták magukon, de arcukkal már a gyenge reggeli napsugár felé fordultak. Micsoda iszonyú élet. De ez nem látszott arcukon. Békésen sütkéreztek, valamelyik elővett egy üveget, meghúzta, odaadta a másiknak, az is, nevettek valamin. Nem érdekelte őket markoló, főnök, határidő, késés, semmi. Semmi, csak a napfény meg az üveg.
Micsoda? A markoló indexel. Lehet, hogy mégis csak pár percet fog késni? Ahogy a monstrum lefordult az útról, gázt adott és nagyobb sebességbe kapcsolt.
Nem, ez nem lehet. Az a zöld Ford ott három autóval előbb nem bír befordulni balra. Most! Most menj, nem jön senki! Lefulladt. Újra indít. Közben érkezett egy újabb kocsisor. Mögötte gyűlnek az ideges autósok. Percekig itt lesznek még, jobb esetben.
A bénázó fordos feladta, leszedte az indexet, megy egyenesen. Talán egy jobbra-jobbra-jobbrával akarja megoldani a problémát. Minek ül a volán mögé ilyenkor az, aki nem tud balra kanyarodni?
A kocsisor lassan araszol, a piros lámpa megint megfogja őket. Milyen arctalan mindenki. Csupa színes doboz, tele csillogó kütyükkel, és bennük, valahol mélyen a sötétített üveg mögött feszült emberek, egyetlen, közös céllal: be kell érni nyolcra! Biztosan a többi doboz foglyának is van élete, normális, emberi élete. Talán fél nyolc előtt. Amikor még csak indulnak a kocsi felé. Vagy a kenyerüket kenik. Neki erre sincs ideje. Most is a tegnapi maradék kiflit rágta el. A szemét se tudta kifesteni. Itt a táskában a vészsminkkészlet, hogy legalább odabent adjon magának valamilyen kinézetet. Nincs rá paragrafus, de elvárják. Hogy a többiek hogy csinálják? Mikor kelhetnek föl?
Talán most várakozás közben kihúzhatná a szemét. Nem, megint mehet három métert. Ha már dugó van, legalább állnának öt percig egy helyben, hogy ellássa magát. Így öt perc alatt megtesznek száz métert, és nem megy semmire.
Az iskolánál megint megakasztja néhány kedves szülő a forgalmat. Mert nekik egyszerűen MUSZÁJ pontosan az iskola kapuja előtt megállni, eltorlaszolva az utat, hogy a csemetének csak négy lépést kelljen megtenni a bejáratig. Igaz, hogy lehúzódhatnának az iskola melletti parkolóba, de nekik minden perc számít. A saját perceik. Másoké nem.
Mennyi iskolás! Persze, mindjárt becsöngetnek. Az a szeplős gyerek majd kiköpi a tüdejét, úgy rohan. Biztos még le kell másolnia a házit. Bezzeg az a melák még nyugodtan elszívja a cigijét. És ott, az a párocska, kizárt, hogy öt percen belül továbbmenjenek, amilyen buzgalommal csókolóznak. Hány évesek ezek? Nem egy általános iskola ez?
Jaj, de szánalmas az a három srác a szakadt gatyákban! Művi gonddal létrehozott elhanyagoltság, tompa arc, mögötte titkos rettegés: mi van, ha nem veszi észre senki, mennyire menő vagyok? Szegények! De az a vihogó lánycsapat se jobb, a kerítés mögött: tettetett közöny, látszólag véletlen riszálás, miközben lopva tekintgetnek az érkező fiúkra. A leghangosabb egy dagadt lány, kifolyik a hája a csípőnadrág és a top rése között. Ez komolyan elhiszi, hogy csak azért, mert fejhangon visít, kívánatos lesz a fickóknak?
Mennyi titkos és titkolatlan remény! Szerencsétlenek, még nem tudjátok, mi vár rátok. Húsz év múlva az összes kis reménykedésetek összetömörödik egyetlen gondolatba: csak ne vegye észre a főnök, hogy megint elkéstem!
Valami bugyuta dal megy a rádióban, idegesítően sokszor ismételt refrénnel. A lány meghal, ha a fiú nem néz rá azonnal. Menj el, kislány, dolgozni, akkor majd nem lesz időd ennyit sopánkodni a fiúdon.
Neki sincs. Már rég nem gondolkodik azon, hogy még szereti-e a férje. Csak hajtja a taposómalmot: munka, rohanás, házimunka, munka, rohanás… A beszélgetéseik legfontosabb témája az, hogy mi legyen a vacsora. Az is lehet, hogy szeretője van. Amennyit mostanában melózik, észre se venné.
Mi van, ha tényleg szeretőt tart? Régen belepusztult volna a tudatba. Most is, talán az az enyhe szorítás a gyomrában a szorongás. Vagy kezdődő gyomorfekély. Még a féltékenységhez is túl fáradt.
Munka után el kell menni a boltba, nem szabad elfelejteni. Utálja ezeket a hipermarketeket. Ugyanaz a fásult embermassza, mint itt reggelente. Csak rója a kilométereket a polcok között, és a butító zene, az éles fény, a küszködés a kocsi folyton kiforduló kerekével, a lökdösődés kitörli a fejéből, mit is akart tulajdonképpen. Most már csak listával megy be, de így is számtalanszor előfordul, hogy oda-vissza kószál, sorban kifelejt tételeket, nem találja, amit keres, vagy csak néz maga elé, hogy merre is indult. Kész agyhalál. De igazi alternatíva nincs.
Sehol sincs. Az egész élete ugyanolyan kényszerpályán mozog, mint a kocsija most a forgalomban. Egy sáv, visszafordulni nem lehet, sávot váltani nem lehet. Még elkanyarodni se, most hajtanak fel a felüljáróra.
A felüljáró harmadánál, a sínek fölött, ahol egy kis szakaszon hiányzott a szalagkorlát, kifelé fordította a kormányt, és gázt adott.