Régi ünnep, öreg emberek
A Vindhja hegységben élünk, amely az ország közepén terpeszkedik. Sokan nem szeretik, mert irigy, magasabbra akar növekedni, mint a Himaván. Tudhatná pedig, hogy ezt nem veszik jó néven az istenek. És minket sem szeretnek, mert nem hinduk vagyunk, hanem csak kharvárok. Egykor mi éltünk a nagy síkságon, ahol bőven megterem a gabona, és mindenféle gyümölcs. A hinduk űztek el minket az őseink földjéről. Itt csak azért húzhattuk meg magunkat, mert ők nem szívesen élnek a hegyekben.
A mi településeinket egy nagy istennő védelmezi. Egy ideje Durgának nevezzük, hogy a hinduk ne szóljanak meg minket, de mindenki tudja, hogy az ő neve Múcsak dévi. Cserzővarga az apja, és egy barlangban él a Bahorádzs hegyen. Férje is van az istennőnek, aki egy magasabb kasztbeli, agarija, de nagyon gyenge és beteges. Ő egy másik hegyen lakik, szintén egy barlangban. Az istennő nem sokáig bírja ki mellette, előbb-utóbb hazaköltözik a szüleihez. Az apja persze visszaküldi az agarijához, és ilyenkor mindig megismételjük az esküvői szertartásokat. Minden harmadik évben lakodalom van, és ez a mi legnagyobb ünnepünk.
A hinduk lenéznek minket. Csak azért, mert Múcsak dévi szeszélyes? Náluk is van sok ünnep, amikor az isteneik házasságot kötnek. Mi a rossz ebben? Mindenkinek az életében az esküvő a legszebb ünnep. Ettől várunk minden boldogságot, sok gyereket, kecskét meg birkát. De a sok gyerek sokat eszik, és hiába gyarapodnak a nyájak, nem leszünk gazdagabbak. Még nagyobb baj, ha elpusztulnak az állataink. Nem tudunk eléggé vigyázni, mert mindenfelé gonosz szellemek leselkednek. Fatörzsek mögött, bokrok árnyékában, kövekben és forrásokban. Néha gúnyolódnak rajtunk a hinduk, de tudjuk, hogy ők is félnek a gonosz szellemektől. Piros zsinórt kötnek a csuklójukra, pirosra festik a fák tövét, ahogyan mi is.
Talán az a gond, hogy a mi istennőnk egy közönséges, kerek kőben lakik? Nekünk bizony nincsenek szépen vésett-faragott márványszobraink. Szegény emberek vagyunk, nem tudjuk a silpint megfizetni. Múcsak dévi nem is panaszkodik, amiért egy barlangban kell élnie, kilenctornyos templom helyett. A templomotokra vagytok büszkék? Nekünk is volt, amíg a síkságon éltünk. Ti űztetek el onnan. Itt is van egy kevés jó föld, Dharti Mátá megkapja a neki járó pirított gabonát, fekete malacot és kakast. Nektek ez sem tetszik. Leöljük a malacokat. Nem mi akarjuk, hanem Dharti Mátá. Kik vagyunk mi, hogy vitatkozzunk egy istennővel?
Nekünk még a nevünk is csúfság: kharvár. Mert a khair fűvel fedjük a házainkat, khair füvön alszunk, és régen még a ruhánk is ebből készült. Khair füvet szárítottunk, annak a tüzén hamvasztottuk el a halottainkat. Most már ez se így van, mert a hinduknak nem tetszik. Nem hiszik el, hogy a nap-nemzetséghez tartozunk, szúrjavamsik vagyunk, mint a legnagyobb királyuk, Rámacsandra. A mi királyaink is Ajódhjában uralkodtak. Ksatriják vagyunk, és nem listás kaszt, vagy adivászi. Mi vagyunk India igazi urai, mi meg a testvéreink, a cserok és az oráonok.
Itt a fennsíkon legalább békén hagynak minket. Nem kell végignéznünk, hogyan húzódnak félre a közelünkből. Azt hiszik, hogy még az árnyékunk is szennyez. Örülhetne a hindu, ha egy kharvár lányt kapna feleségül! Erről persze szó sem lehet, mert mi is nagyon kerüljük őket. A szemük sem áll jól. Megrontanának minket, ha nem lenne nálunk szegfűszeg, meg néhány levél a szent karama fáról.
Holnap ünnepeljük Múcsak dévi esküvőjét. Csak Szing Bonga tudja, hogy ez hányadik már. Micsoda ünnepek voltak itt még az apám idejében! Egész nap szóltak a dobok, énekeltünk, tánclépésben mentünk fel a hegyre. Mindenki tarka zászlókkal, a legszebb ruhájában. Levágtuk a sok malacot és kakast, friss vérrel kentük be az istennő kövét. Manapság már vér sincs, csak cinóber. A férfiak haza sem jönnek az ünnepre, azt mondják, hogy ezért nem kapnak szabadságot. Az a baj, hogy nem akarják megművelni a földet, azt hiszik, hogy a boldogság a mirzapuri gyárakban lakik. Régen minden megvolt, ami egy kharvárnak kellett: gabona, hús, gyümölcs, meg szép ruha. Amióta az emberek gyárakban dolgoznak, semmire sem elég a pénzük. Tudod, kik jönnek el holnap az ünnepre? Egy pár öregember, asszony, meg gyerek. És tudod, hány malacot vágunk? Nem százat, nem ötvenet, nem egy tucatot, csak egyet. Egyetlen malac lesz az áldozat, meg három sovány kakas.
Az a baj, hogy hitetlenek az emberek, jegyezte meg a másik baiga. Halkan beszélt, mert senki sem tudhatott arról, hogy ő is ott van. Ő aztán igazán tudta, hogy az emberek mennyire hitetlenek. Régen ez se így volt. Az emberek tudták, hogy az istennő barlangja nagyon mély, ha beledobnak egy követ, fél óráig is hallani, ahogy gurul, és itt-ott nekiütközik a barlang falának. Tudták, hogy az istennő és a férje barlangjait földalatti járat köti össze, így aztán semmi csodálatos nincs abban, ha senki sem látja, mikor keresik fel egymást. Dehogy mert volna valaki belépni a tilos barlangokba! Föl se mentek arra a két hegyre, csak három évenként egyszer, az ünnep napján. Most meg ott játszik mindegyik taknyos kölyök. Nincs ezekben semmi tisztelet. Azt állítják, hogy az istennő barlangja egészen kicsi és közönséges.
Hiába mondom nekik, hogy az istennő haragszik a zavarásért. Csak annyit mutat meg nekik a barlangjából, amennyit ő akar. Képzelik csak, hogy ott egy sziklafal van.
Bizony, bólogatott sűrűn a másik baiga, aki nagyon jól tudta, hogy milyen az a barlang. Hiszen éppen azért jött, hogy ide-oda dobáljon benne egy követ nagy titokban, hadd higyjék azt az emberek, hogy a kő a föld alatti járatban gurul. Mert rendnek kell lenni. Elég baj az, hogy Múcsak dévi elzárta az alagutat. Még csak az kellene, hogy mindenki erről beszéljen. Az nem számít, hogy a gyerekek mit mondanak. Neveletlen kölykök, hazudoznak; ha egy hindu barátságosan szól hozzájuk, úgy érzik magukat, mint aki egy fazék aranyat talált.
Megvan a kő? – kérdezte aggodalmasan a baiga, az idevaló.
Jó helyen van, nyugtatta meg a barátja, az idegen. Nem adom ki a kezemből. Manapság már nem lehet csak úgy otthagyni a barlangban. Én már hallottam ilyet. Valaki megtalálta, és eldugta a szent követ, Gondold csak el, ott állt az egész processzió, a zenészek, az énekesek; ott állt a baiga, a kezében a taszár selyemmel, a felesége új szárival, és a királynő eltűnt.
Van ilyen, sóhajtott a baiga. Egyszer az esküvője utáni reggelen megjelent a pap házában.
Gondolom, kirázta a hideg.
Szerencsére nem volt otthon. A felesége nagyon megharagudott az istennőre. Ilyet nem tesz egy kharvár asszony! A férje mellett van a helye, legalább közvetlenül az esküvője után. Még akkor is, ha ez a sokadik esküvője. A baiga feleség magyarázatot követelt, de a királynő nem szólt semmit.
Mit csináltak vele?
Mit tehettek volna? Visszavitték a hegyre. Azóta van csak három évenként a lakodalom, addig minden évben ünnepeltek.
De most már nem olyan időket élünk. Régen mi voltunk az ország urai. Elvesztettük a háborút, és szolgák lettünk. Úr vagy szolga, legalább tudtuk, hogy hol a helyünk. De olyan világ még sohasem volt, mint ez a mai. A hinduk azt akarják, hogy mi is úgy éljünk, mint ők, de persze továbbra sem esznek velünk, és a lányaikat sem vehetjük feleségül. Mire jó ez? Ha beletörődünk, hogy megvetnek minket, és azt mondjuk, megmaradunk kharvároknak, erre azt kapjuk tőlük, hogy hálátlanok vagyunk. De ez is csak azért van, mert az emberek hitetlenek. Megsértik Szing Bongát, nem tartják meg az ünnepeket.
Egy malac, morgott a barátja. Mit ér egy malac? Azelőtt még Dúlha Deo is kapott egy kecskét. És nagyon vigyáztak, hogy az ünnep napján egy szem hamu se hulljon a földre. Ma meg? A fiatalok már azt sem tudják, ki az a Dúlha Deo. Azt gondolják, csak egy furcsa formájú szikla, vagy egy régi babonaság.
Ez a kharvárok sora, csapdába estünk két világ között, és egyikben sincs helyünk.
Mit tehetnénk Szing Bonga akarata ellen? – kérdezte ájtatosan az idegen baiga, aztán már szedelőzködött is. Neki még hajnal előtt fel kell érnie a Bahurádzs hegyre, az istennő barlangjához. Nem láthatja őt meg senki, sem az úton, sem a barlang körül. Még néhány évig eljátssza ezt a kis színjátékot a szent kővel, amíg a kharvárok végleg el nem merülnek a hindu népek tengerében. Akkor az isteneik felköltöznek a felhők fölé, és nem törődnek többé a földdel. Először nagy tűzvész pusztít, aztán meg árvíz. Pusztuljon el az egész föld, ha nem tudott megőrizni minket, kharvárokat.
2 hozzászólás
Varázslatosak a történetek, amiket ír. Ez is.
Különlegesek és mindig tanulságosak. Ez is.
Sok kis néppel történt meg az, hogy elvették tőlük a földjüket, a vallásukat és a nyelvüket is, és beolvasztották őket a nagyobb népek…