Estefelé az utcai lámpák fényében fürdőzve sétálgattam egymagam a városközpont felé. Gondoltam beülök valahová, és megiszogatok csendesen egy forró, citromos teát, miközben elmerengek eddigi nyomorúságos életemen, illetve további bizonytalan jövőmön.
Mielőtt azonban beléphettem volna a csípős hidegről a csábító meleg kávézóba a hívogató asztalok, és társalgó emberek közé, valami a bal vállamra nehezedett.
– Helló, kedvesem… – szólított meg aztán egy ismeretlen hang, mire hátrafordultam.
Egy idősebb férfi állt előttem, hosszú, ősz haja szelíden a vállára telepedett. Fekete, bokáig érő kabátot viselt, a cipőjéből alig láttam valamit.
– Segíthetek valamiben? – Kérdeztem kedvesen, mire az idős férfi szája szomorkás mosolyra húzódott.
– Azt hittem, megismersz majd. De sebaj.
– Sajnálom, de nem ismerem magát – mondtam még mindig kedvesen, aztán egy pillanatra az üvegajtón túlra siklott a szemem, a jó meleg kávéház belsejébe. Az idős férfi közelebb lépett hozzám annyira, hogy már szinte zavarba jöttem tőle, és belenézett vastag, ősz szemöldöke alól a szemeimbe.
Hirtelen úgy éreztem, mintha áramütés ért volna, de másodperc töredékéig tartott csupán az egész.
Akárhány éves is volt ez a férfi, közelről a tengerkék szemei olyan fiatalnak tűntek, mint egy tizenévesé.
„A szem a lélek tükre” – suhant át az agyamon.
– Biztos vagy benne, hogy nem emlékszel rám? – Kérdezte reszelős, szinte remegő hangon. Próbáltam megerőltetni fiatal korom ellenére erősen megkopott agyam, miközben alaposan szemügyre vettem a férfi arcvonásait.
Kissé keskeny arc, kiugró arccsontok, néhány ránc, kicsi, hegyes orr, szögletes áll, hosszú, ősz haj, és a szemei… Szóval, hihetetlenül szépek voltak. Szinte világítottak tiszta, kék ragyogásukkal. Úgy gondoltam, olyan harminc éve biztosan jó képű férfi lehetett.
– Sajnálom – sóhajtottam. – Nem tudom, ki maga. Talán ha elárulná a nevét…
– A nevem? A nevem… – most ő sóhajtott fel, és nagyon szomorúnak tűnt. – Nem érdekes… – suttogta maga elé, aztán ismét rám tekintett. – Bocsásson meg, hogy zavartam. – Megfordult, és egyszerűen faképnél hagyott. Szinte ledöbbentem rajta. Sokáig néztem utána csodálkozva, egészen, amíg be nem fordult a következő sarkon, és el nem tűnt a szemem elől.
Még a forró, citromos teáról, és a meleg, hangulatos kávéházról is megfeledkeztem.
Fogalmam se volt róla, mi ütött belém, csak azt tudtam, hogy nem szabad hagynom elmenni.
Utánaeredtem, de ahogy befordultam a sarkon amerre ment, elveszítettem.
Nem szerettem ugyan éjszaka mászkálni a városban, de a lábam vitt, amerre ő akarta. Egészen addig keresgéltem és járkáltam egyik szűk utcából a másikba, míg végül ráleltem.
– Várjon! – Kiáltottam utána, mire az ősz hajú, magas férfi megállt. – Mégis… kit keres? – Kérdeztem odaérve. – Talán tudok segíteni. – Az idős férfi megfordult, s fiatalos, tengerkék szemeivel rám bámult.
– Ha nem emlékszel rám, és nem tudod a nevem, értelmetlen volt a találkozás – mondta nyugodt hangon. – De talán… – Felemelte mindkét kezét, melyeken egy-egy csúnya heg éktelenkedett, s a tenyere közé fogta az arcom gyengéden. Először el akartam menekülni, de aztán meggondoltam magam. Volt valami az idegenben, ami teljesen a hatalmába kerített.
Magam sem értettem miért, de hagytam, hogy az ajkait az enyémre tapassza, és megcsókoljon.
Ismét egy áramütésszerű érzés hatolt át rajtam, és ezzel együtt a semmiből hirtelen emlékek rohantak meg. Filmszerű volt, ahogy lepergett a szemem előtt az az esemény, amelyből rádöbbentem: mégiscsak engem keresett. Mégis én vagyok az. És Ő…
Felpillantottam azokba a gyönyörű, tengerkék szemekbe, és elmosolyodtam.
– Megtaláltál – suttogtam. – Ismét.
– Harminc évembe telt. Ígérem, a következő életedben jobban igyekszem majd.
– Az jó lesz. Így harmincon túl, már nem tudhatja az ember… – Megfogtam mindkét kezét, és megsimogattam a közepén éktelenkedő sebhelyeket. – Mikor múlik már el?
– Sosem fog – sóhajtott fel szomorúan. – Ahogy a többi sem. Én pedig örökre halhatatlan leszek, az idők végezetéig… Hagytak megöregedni, de nem hagynak meghalni. Meg kellett volna halnom. Ott, és akkor a keresztfán… – a szájára tettem az ujjam.
– Ne mondj ilyet. Akkor megmentettünk téged, mert szerettünk. Én: a feleséged, és a tanítványaid is. Most is szeretlek. Ugyanúgy. Bármilyen testben éljek is. Te pedig minden alkalommal visszahozod nekem az emlékeimet, mert tudod, hogy fontos vagy nekem. Nekem, és az emberiségnek is. – Átöleltem Őt. Úgy éreztem, soha többé nem akarom elengedni. Hallottam a kabátján keresztül is a szívdobogását. Akaratlanul is sírni kezdtem. – Szükségünk van rád – nyögtem sós könnyeimet nyeldesve. – Amíg el nem jön az idő, ennek így kell lennie.
– Tudom – válaszolta szomorkásan. – A Végítélet napja lesz az ÉN napom. Az emberiség megmérettetik, én pedig felszabadulok végre.
VÉGE
13 hozzászólás
Kedves Cathrin!
A cím alapján valamilyen ezoterikus dolgot vártam, ami – valljuk be – meg is volt, ám nem tudom, mit szólna a katolikus egyház Jézus állandó újjászületéséhez.
Egyébként írásod remekül sikerült, nagyon jó olvasni.
Üdv, Essel
Kedves Essel!
Biztosan az én hibám lehet, hogy nem értelmezted megfelelően a novellát, de most akkor leírom, mi a lényege.
Nem jézus az, aki mindig újra születik, hanem (az egyház által tagadott) felesége, Mária Magdolna. Jézus nem halt meg a keresztfán, hanem megöregedett, aztán (valamilyen okból kifolyólag) halhatatlanná vált. Jézus, Mária minden életében megkeresi őt, és egymásra találnak. Ez pedig mindaddig így lesz, amíg el nem jön a Végítélet napja, amikor az emberiség "megmérettetik", Jézus pedig felszabadul végre.
Szóval, nagyjából ezt akartam leírni. De köszönöm, hogy olvastad!
Üdv:
Cathrin Smith
Bár számomra sem volt egyértelmű, ki az elbeszélő, maga a történet tetszett. Kár, hogy elnagyolt, és agyon van jelzőzve, de még így is tovább pörgött a gondolat a fejemben.
Gratulálok az ötlethez!
Kedves Kuvik!
Az elbeszélő Mária Magdolna -sokadik- reinkarnációja.
Úgy látszik, tényleg javítanom kell. Bár már azóta átolvastam, hogy megkaptam Essel hozzászólását, és én nem találok benne olyan hibát, amitől ne lehetne érteni. De ez biztos azért van, mert én írtam. 🙂
Köszi, hogy olvastál!
Üdv:
C. Smith
Nem hiszem, hogy különös képességekkel rendelkeznék, de nekem elsőre bejött, hogy ki-kicsoda és miért történik minden úgy- ahogy. Szerintem érdekes történet, jól megírva.
Üdvözlettel: Mistletoe
érdekes sztori, és elindít egy csomó gondolatot.
Köszönöm szépen mindkettőtöknek a véleményt, és örülök, hogy -legalább ti- elsőre megértettétek! 😀
(Egyébként azóta, amióta felkerült ide az írás, pályázatot is nyertem vele, és ezzel 10 oldal publikálási lehetőséget is egy tavaly decemberében megjelenő novelláskötetben.)
Köszönöm, hogy olvastatok!
Üdv: C. Smith
Ütős kis írás. Szerintem is egyértelmű volt az elbeszélő személye, legalábbis annak, aki egy kicsit is otthon van a vallásban. Nekem nagyon átjött. 🙂
Kedves Cathrin! Nagyon érdekes a novellád! A férfi központú katolikus egyház ugyan tagadja Jézus feleségének létezését, a kereszténység egyik legtöbbet vitatott, legnehezebben megfogható alakjára, Mária Magdolnára vagy Magdalénára (azaz a magdalai Máriára) azonban már jónéhány irodalmi alkotás ráirányította a figyelmet .
Nikosz Kazantzakisz Az utolsó kísértés című regénye /melyet ugyan a pápa indexre tett/, Dan Brown amerikai író Da Vinci kód című bestsellere, Karen King Mária Magdolna Evangéliuma című könyve.
Az egyház által kurtizánnak kikiáltott Mária Magdolna Jézussal való házasságára nincs bibliai bizonyíték, de arra nézve sem, hogy Mária Magdolna kurtizán lett volna. Az első, aki Máriáról, mint prostituáltról beszélt, Nagy Gergely pápa volt az ötödik században. Róla szóló igehirdetéseiben Mária Magdaléna, mint "vezeklő", egyfajta ellenpólusává lett Máriának, Jézus anyjának, az "örök szűznek". /folyt./
/folyt./A történetedben még a reinkarnációt is összefüggésbe hozod a keresztényéség tanaival, mit szólna ehhez a katolikus tanítóhivatal? Amikor a 325 júniusban kezdődött két hónapig tartó niceai zsinat, Konstantin részvételével annyit dolgozott rajta, hogy ezt örökre kitöröljék a katolikus vallásból! . Akkor a püspökök egy meglevő hitet módosítottak, a céljaiknak megfelelően.
Konstantin megmutatta az egyháznak, hogy ezt hogyan kell tenni, amikor a kereszténységet a saját képére formálta, és Jézust megtette Isten egyetlen fiának. Ettől fogva a katolikus egyház egy szeszélyes és autokrata Istent képvisel, – aki olyan, mint Konstantin és a többi római császár. Szépen zümmögő darázsfészket írtál!
Judit
Kedves Tibor és Judit!
Nagyon köszönöm, hogy kitüntettetek a figyelmetekkel. Bevallom, ezt a novellát egy apró tüskének is szántam az egyház számára. 🙂 Persze, olyanok ezt nemigen fogják olvasni, akik ott nagyobb hatalmat képviselnek, de azért jól esett megírni, és nagyon örülök neki, ha nem csak én látom így a dolgokat…
Még egy komment az ebéd előtt 🙂
Én szabad szájjal ki merem jelenteni, hogy egyáltalán nem vagyok vallásos, a hátam közepére nem kívánom egyik nézetet se… -Vallási hovatartozásom taglalását be is fejeztem.
Szerintem is érthető volt minden. Nagyon tetszett a történet, azért is, mert érdekel az ezotéria. Persze kicsit meglepődtem, hogy Jézus is bekerült a képbe, de ettől eltekintve nagyon jó írás! Gratulálok!
Üdv: Piper
Kedves Piper!
Köszi, hogy itt is jártál… 😀