17. szín
Kedvesem!
Segíts magadon, Isten is megsegít! E közmondás talán az egyik legfontosabb a magyar közmondások tárházából. Változni, alakulni, formálni, oldani bármit is csak úgy lehet, ha azt saját indíttatásunkból tesszük. Saját hajlandóságunkból, az élet minden területén, mindent számba véve, mindent befogadva mindent megismerve, semmit ki nem rekesztve, mindent felszínre hozva, mindent rendbe tenni. Hogy Rend legyen. A Rend akkor Rend, ha folytonosan Renddé rendeződik. Mégpedig először magunkban, mert mi magunk alakíthatjuk önmagunkat. Mi igazán és merőben nem alakíthatjuk más életét, a jó példával legfeljebb segíthetünk. Ám mi magunk képesek vagyunk átalakulni, képesek vagyunk megváltozni, ha engedjük, hogy életünket olyan kép alakítsa, mely képes erre. Nem csak azt kell nézni, hogy milyenek vagyunk, hanem, hogy milyenné kell válnunk. Ilyen pedig csak egy hiteles van. Az ember manapság legfeljebb csak arról diskurál, arról készít filmet, paródiát vagy írást, hogy milyenné lett (magán röhögve), de arról hallani sem akar, nem is akar tudni, hogy mi az ami egyedül és hiteles módon tudná életét a helyes irányba változtatni.
Nagy tévedés és könnyelműség azt mondani, hogy a világ változik, mi csak alkalmazkodunk hozzá, mert a világ nem változik, mi változunk, s m a mi személyünk által változik a világ. Ha a világban nincs rend, az az ember belső világát tükrözi. Nincs külső erő mely minket, s így a világot meg tudja változtatni, csak ha gyengék vagyunk és gyengeségünk által mások veszik át fölöttünk az irányítást (a baj, hogy ez az embernek sokszor még ínyére is van), illetve ha engedjük, hogy magunkat olyan kép formálja, mely csak hátráltat abban, hogy a valóságot és a világosságot felismerjük. Ma sajnos arról szól a világ, hogy amilyen messze csak lehet, eltávolodjunk attól a képtől, mely igazán és valójában helyreállíthatná épségünket és normalitásunkat. Pedig minden ezen múlik.
A kép, az egyetlen hitelen kép, az Istenember képe. Ő magát Emberfiának nevezi, azért, mert ezzel a teremtett ember normál és hiteles állapotára mutat. Ő maga az ember normális, hiteles, ép, istenhasonlóságú állapota. Ő az, akiben Isten ott van. Akiben Ige és cselekvés egy. Akiben mágia és étosz egy. Akiben Isten és ember egy. Vagyis akiben Isten megjelent, hogy ezzel az ember is Istenben (újra) megjelenhessen.
Ezért az ember csak ebből az egyetlen látványból meríthet arra vonatkozólag, hogy milyenné kell változnia. Nincs más kép, nincs már forma, amit az ember magára alkalmazhat. E kép képezheti egyedül az ember életét. Ezt újra felszínre kell hozni, újra fel kell ébreszteni, mert rajta kívül minden más kép e világi és bukott és torz és hamis.
Hogyan tenne, hogyan viselkedne, hogyan szólna, mit gondolna, mit mondana, hogyan cselekedne a helyemben az Istenember? Ez az amit minden helyzetben, minden szituációban, minden beszélgetésben, minden konfliktusban, reggel, délután és este, a HÉV-en, a buszon, autózás közben, a munkahelyen, a kisboltban, a férjemmel, a feleségemmel, a barátaimmal, a rosszakaróimmal, minden kapcsolatomban, ha egyedül vagyok, ha társaságban vagyok, mindig mindig fel kell tennünk magunknak. Mit tenne az én helyemben Krisztus? E kérdéssel rögtön egy kép jelenik meg bennünk, az Istenember képe, mely minket egyedül képes a helyes irányba képezni, vagyis változtatni. Minél inkább magadra alkalmazod, annál inkább megvalósítod. E képről, a normál, hiteles, ép ember képéről biztos tudatunk van. Biztos tudatom van arról, hogy ő az én helyemben, adott szituációban mit tenne. Ez a tudás, vagyis inkább emlékezet biztos és mindig adott és mindig elérhető, mert e kép – a hiteles ember képe – centrumunk közepében vagyon, és mert e kép szűzies, és mert e képet romlottság nem érte, mert e kép transzcendens, vagyis nem e világból való.
Ez az, ami élet-képzeletünk közepébe van írva. Élet-képzeletünk az a hely, amit az ember képpel, látvánnyal tölt meg, hogy e kép, e látvány képezze, formálja, alakítsa életét. Milyennek képzeled magad? Mit képzelsz magadról? Milyenné akarsz válni? E kérdések mind-mind egy vagy több kép hordozásra késztetik (nem kényszerítik csak késztetik) az embert, s e kép – képek – alakítják élete folyamán az életét. Milyen leszek, ha nagy leszek? Milyen leszek 30 év múlva? Kivé akarok válni? Milyenné akarok válni? Ez az, amit az ember mindig centrumában tart és ez képzi igazán és kizárólagosan életét.
Az élet-képzelet nem üres lap. Abban egyetlen kép van. Élet-képzeletünk eleve minősített, minősége pedig egyedül az Istenségnek való megfeleltetés (az az ember, aki képes Istennek reflektálni). Az élet-képzeletben élő kép ezért a hiteles, normális, ép, egész, romlatlan, szeplőtelen ember képe. Szeplőtelen, mert e képet, rongáltság nem érte. Ez a kép nem e világból való. Ez a kép eleve adott és mindig elérhető, ez létünk szövetébe van írva. A hiteles kép pedig az Istenember képe. Az Istenemberé, azé az emberé akiben Isten meg tudott jelenni.