Rekviem az őszhöz

Ragyogó kék eget látok ablakom előtt a lombtalanul szomorkodó barackfa ágai között. November – gondolom szomorkásan, és nézem a napsugarak fáradt játékát a sötéten gubbasztó ágak közt és próbálom meghatározni a színeket, melyekre ablaküvegem bontja a rávetülő halódó fénycsóvát.
Látszik, hogy bágyadt az ősz, de csupasz ágakba kapaszkodva még vesztegel és bölcs nyugalommal tűri, ahogy az alkony fénye űz vele csalóka játszmát.
Itt-ott még tarka foszlányokat lenget az ősz emlékei közt cirkáló szél és új kalandra vágyva lekapkodja az utolsó színfoltokat is a fákról. Korán érkezik az este. Sápad az ég kékje, szürke felhők gomolyognak az ősz tiprott birodalma fölött. Egyszerre megélénkül a szendergő táj. Varjak serege tűnik fel, s mint megadott jelre fülsértő karban zengik az elmúlás gyászos dicséretét. Sötéten keringnek a fenyőfák fölött, melynek lombjai közt lesben állva várták, hogy halványuljanak a fények. Az éjszaka visszaűzi őket rejtekhelyeikre, teret engedve az ősznek, hogy egyetlen éjszaka alatt összeszedje maradék erejét és észrevétlenül távozzon.
Új gazda veszi birtokába az elhagyott tereket. Térül-fordul és egy reggel arra ébredünk, hogy sziporkázik a világ körülöttünk. A tegnapi pocsolyát jégtükör borítja, és az élet magja álomba merülve várja az újjászületést.