Rekviem helyett, -anyámnak

Rekviem helyett, – anyámnak

Gyönyörű nő volt az anyám. Magas, karcsú, elegáns. Apával gyakran mondtuk, hogy kár fizetnie a drága varrónőt, ő akkor is mutatós, ha plédbe csavarja magát. Kislány koromban büszke voltam szépségére, később irigyeltem, ha világoskék fürdőruhás alakját hódoló tekintetek követték. Szerette az élénk színeket, ezek jól kiemelték olaszosan barna bőrét.
Gyönyörű nő volt az anyám.
Addig, amíg az a műtét szét nem roncsolta a testét.
Mivel nyaralónk közelében lakott nagynéném, gyakori látogatói voltunk. Egyik alkalommal, azzal fogadott bennünket, hogy műtétre készül. Anyám érdeklődésére elmondta, hogy mellében csomót észlelt, másnap abból vesznek szövettani mintát. Anyám először meglepődött, aztán kíváncsivá lett. – Mutasd a csomót – kérte nénémet. A „vizsgálat” eredménye felzaklatta. – Nekem is van ilyen.
Néném rábeszélésére másnap megvizsgáltatta magát az onkológián. Azonnal kórházba küldték. A beutaló szerint mintát vesznek a csomóból szövettani vizsgálatra.
A dolgok nem anyám várakozása szerint alakultak.
A műtéthez bemosakodott nővérem orvos férje is. Ő állt anyám mellett, míg el nem aludt, Ő jött ki aztán apának feltenni a kérdést: – Az előzetes vizsgálatok alapján Mária mellében a csomó rosszindulatú. Jelenleg mélyaltatásban van, neked kell döntened. Ha levesszük a mellét, kap esélyt az életre. Beleegyezel a csonkolásba,
Apának arra volt még ereje, hogy elrebegje az igent, és eszméletlenül esett össze.
Mire a műtét véget ért, apa összeszedte magát. Egész éjjel ott ült az ágy mellett, és fogta anyám kezét. Pár óra alatt végigélte közös életüket. Látta maga előtt a fiatal lányt, a boldog menyasszonyt, a katona férjéért aggódó feleséget, a hadifogságban lévő férjéért rettegőt, a hazatérőt gondosan ápoló, gondozó hitvest, a gyermekeit rajongva szerető anyát.
Akkor, ott, a betegágynál ígéretet tett: mindent megtesz, hogy párja életét megmentse. Ha nem sikerül, bearanyozza az együtt tölthető évet. Hónapot. Hetet.
Reggel anyám mosolyogva ébredt. Az előző napon történtekről mit sem tudott. Amikor a nővér felültette, hogy segítsen a mosakodásnál, a kötés lecsúszott, és láthatóvá vált lapos mellkasa. Elhagyta az erő és hátrahanyatlott. Apa az ölébe vonta és babusgatta, mint egy gyereket. Amikor úgy gondolta, hogy megnyugodott, magára hagyta. Megkereste a műtétet elvégző orvost, aki rideg embertelenséggel közölte, hogy anyám jó esetben még fél évig élhet.
Ami ezután következett, az versenyfutás volt az idővel.
Apa bősz levelezésbe kezdett.
Sikerült felvennie a kapcsolatot egy svájci rákkutató intézettel. Az intézet vállalta, a „távgyógyítást”, de feltételeket szabott. Apa mindent vállalt.
Közben anya is megvívta a maga harcát. Tapasztalnia kellett, hogy családjának szeretete nem csökkent. Sőt! Férje ragaszkodása mintha hatványozódott volna. A látogatók nem sajnálkoztak. Biztosították őt, hogy hisznek erejében, bíznak abban, hogy szembeszáll a halállal, és ő fog győzni. Egy hét elteltével anyám meggyőződésévé vált, hogy a műtétből nem szabad hiúsági kérdést csinálnia. Ha más elbukott is, ő verhetetlen. Élni fog, mert családunk csak vele egész, – és ő nem akar hiányozni életünkből.
Az orvosokat is meglepte, milyen gyorsan talpra állt. Ellenvetés nélkül vetette alá magát a rákkutató intézet előírásainak. Ezek pedig kemények voltak. Meghatározták, hogy mikor, mit ehet, ruhája milyen anyagú, színű lehet, milyen zenét hallgathat. A legkegyetlenebb az injekció kúra volt. A mellkason végighúzódó hegbe naponként öt helyre adták be a szérumot. A gyógyszerektől rosszul volt. Sem emiatt, sem a gyógytornász fájdalmas „edzései” miatt nem panaszkodott. Szó nélkül tűrt mindent.
Apa minden este a naptárjában úgy húzta át a dátumot, hogy közben hálát adott az Istennek, hogy az orvos jóslata nem valósult meg.
Anya lassan visszanyerte erejét, már nem csak halvány mása volt régi énjének. Új fazonú ruháiban megint elegáns volt. A tengerparton ugyanúgy megcsodálták nyúlánk alakját.
– Ha tudnák, hogy mit rejt a különleges, zárt nyakú fürdőruha, senki sem nézne rám – mondta egyszer.
– Nincs igazad. Kéz és láb nélkül is tökéletes vagy! – bátorította apa. – Egyébként is! Gondolj az amazonokra! A mondák szerint leoperáltatták a mellüket, hogy ne zavarja őket az íjazásban. Te vagy a világ legcsodálatosabb amazonja!
A hónapok múltak, szüleim egymást erősítették szeretetükkel.
Nagynéném halála megviselte anyát. Siratta nővérét, és magát okolta, miért nem volt erőszakos, amikor az hiúságból megtiltotta melle eltávolítását.
Újra elővette festékkészletét és festeni kezdett. Képein a virágok üdék voltak, és ragyogva éltek.
Apa megtartotta a kórházban tett ígéretét. Ékszereket vásárolt. Ő is boldog volt, amikor az igazgyöngyös gyűrű, vagy a „hernyótalpas” arany karkötő láttán anyám szeme kigyúlt, és szinte perzselte az ajándékozót. Könyvritkaságokat vett, amiket esténként ő olvasott fel. Idilli volt a látvány: apa felolvasást tart, anya matyó vagy kalocsai terítőt hímez. Olyan szép volt az egész, hogy nem lehetett hinni a tartósságában. A svájci intézet csökkentette a gyógyszeradagot, szüneteltette az injekciót. A havonta küldött laboreredmények alapján jártak el.
Anyám egyik napról a másikra megvakult a jobb szemére. Egyheti idegeskedés, önmarcangolás után látása visszatért. Még jó, hogy apa, tiltakozva a szemész főorvos „gyógymódja „ellen hazavitte anyát a kórházból. Az orvos ugyanis egyszerűen el akarta távolítani a szemét, mondván, hogy ami nincs, azzal baj nem lehet.
Látszólag helyreállt a rend.
Szüleim Hannoverben élő barátja felajánlott egy németországi kezelést.
Apa titokban szervezkedett. Amihez másnak hetek, hónapok kellettek, – neki elég volt pár nap. Kezében volt a vízum. – Régóta szervezett kirándulás megvalósítása – mondta, amikor megmutatta a repülőjegyet.
Anya boldogan csomagolt. Most nem zavarta sem az augusztusi hőség, sem a repülés izgalma. Örömmel utazott. Nem tudta, hogy a hannoveri klinikán készenlétben várja egy ágy. Nem tudta, hogy a vendéglátójuk menye, – fogorvosnő, – amikor dicsekedve műszereit, gépeit, háromdimenziós felvételt készít a koponyájáról. A klinika orvosai kiértékelték a felvételeket, és megállapították, hogy a rákos áttét tönkretette a koponyacsontokat. Nincs szükség a klinikai ágyra. Már késő.
Másnap apa vásárolni vitte anyámat. Egy áruház szőrmeosztályán nagyvonalúan intett:
– Válassz!
Anyám nem hitt a fülének. Tétován bújt bele az első szőrmecsodába. A hófehér kabát puhán, lágyan ölelte át. A vörös róka aranyszínben ragyogta körül. A nerc hideg eleganciája még karcsúbbá tette. Az odasereglett eladók elismerően bólogattak, és nem tudták, melyiket ajánlják. Anya mindegyikben gyönyörű volt. Végül egy mélyfekete perzsára esett a választás. Apa szemrebbenés nélkül fizetett érte egy vagyont. És fizette a tetemes vámot is, azzal a tudattal, hogy anyám azt a bundát soha, de soha nem fogja felvenni. Nem számított. Már csak a pillanat volt a fontos. Azok a pillanatok, amikor szó nélkül ülnek, és foghatják egymás kezét.
Szeptemberben eltört anya felkarcsontja. Gipszelni, rögzíteni nem lehetett. Óvatosan lehetett csak hozzáérni, mert olyan volt, mint a porcelán: törékeny.
Amikor már szinte elviselhetetlenek voltak a kínjai, akkor engedte csak, hogy a morfiumhoz nyúljunk. Kábulatában is hozzánk beszélt.
Apa állandóan mellette volt. Simogatta törött karját, – remélve, hogy így enyhül a fájdalom.
Karácsonykor csodaként éltük át, hogy anya felkelt, bátyámra támaszkodva végigjárta a lakást. Megállt festményei, porcelánjai előtt. Búcsúzott. Szilveszterkor boldog új évet kívánt, aztán kómába zuhant.
Apa az ölében tartotta, szívén érezte, hogy szíve megszűnt dobogni.
Egymást átkarolva álltunk a sírnál, és tudtuk, hogy veszteségünk pótolhatatlan. Eltűnt életünkből a szépség, a sugárzó szeretet. Életünk fordulóhoz ért, és mi nem tudtuk, hogy hogyan tovább.

A temetés után nővérem egy levelet adott át. Anya írta, még a nyáron, időszakos vakulása után. Leírta, hogy – orvosi diagnózis nélkül is, – tudja, élete hamarosan véget ér. A visszalévő pár hónap félelemmel tölti el, de mosolyogva fogja végigcsinálni. Értünk.
Döbbenten álltunk. Mi azt hittük, hogy be tudjuk csapni hazugságainkkal, hamis jókedvünkkel. Ő csapott be minket. Szeretete megóvott attól, hogy fájdalmát lássuk. Megmaradt annak, aki mindig is volt: gyönyörű, csodálatos, melegszívű teremtésnek.