Rémálom

Andrea már napok óta erre az alkalomra várt.
Végre, végre-valahára egyedül maradt a lakásban. Végre megvalósíthatja azt, amire hetek óta készült… Azóta, amióta megtudta, hogy újra megbukik matematikából.
Egy percet sem akart veszíteni.
Ahogy hallotta becsukódni a bejárati ajtót, rögtön elővette a plüssjátékai mögül az összegyűjtött gyógyszereket, és kiszaladt a konyhába egy pohár vízért. A lakásban szokatlanul nagy volt a csend, nem hallatszott sem a nagymamája szöszmötölése, sem a mindig bekapcsolt televízió hangja. „Apa ma későn jön, az igaz, de anya időre ment a nagyival az orvoshoz, lehet, hogy hamar végeznek, nem árt, ha sietek.” Azért még beugrott a nagymamája szobájába, és belenézett az éjjeliszekrénye fiókjába. Kimarkolta az ott lévő orvosságos dobozok közül a még ott maradt altatót, már úgysem számít, ha észreveszik.
Biztosra akart menni.
Mély sóhajjal lerogyott az íróasztalához, és kiszedte a csomagolásokból a tablettákat. Összesöpörte egy halomba a gyógyszert, s elégedetten nézte a nagy kupacot. „A nagyi legtöbbször elfelejti bevenni az altatót, anya mégis mindig írat neki újabb adagot az orvossal. Végre alszom egy jót, rémálmok nélkül, ezúttal nem a kiabálásomra ébredek. Ezúttal fel sem ébredek…” – gondolta fásultan.
Körülnézett a szobájában, egy pillantással elbúcsúzott a játékaitól, a könyveitől, a rajzaitól, amik a falakat borították. Mennyi munkája van bennük, és mennyi öröme.
Már nem számított ez sem.
Az első tabletták könnyedén lecsúsztak a vízzel a torkán. Aztán, ahogy újabb és újabb pirulákat vett be, egyre keserűbb lett a szája íze, hiába itta nagy kortyokban a vizet. Még egy marékkal sem vett be a kupacból, amikor felfordult a gyomra, amikor lenyelte a következőt. „Jaj, nem lehetek ennyire béna! Nem, nem szabad hánynom!” Nagy levegőt vett, aztán befogta az orrát, várt, amíg csendesedett a gyomrában a háborgás. Egy kis szédülést érzett, amint újra levegőt vett. „Már kezd hatni?” – rémülten nyúlt a következő piruláért, de abban a pillanatban, ahogy a szájába tette, újra felfordult a gyomra. A tenyerét a szájára szorította, és igyekezett lenyelni a tablettát. Összerázkódott az undortól, amikor végre sikerült. „Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz… Talán fel kellene oldani mindet a vízben, és úgy meginni…” Néhány pirulát beledobott a pohárba, de már alig volt benne víz. Ki akart menni, hogy teletöltse a poharat, de amikor megpróbált felállni, megszédült és visszaesett a székre. „Nem tudok felállni! Na mindegy, akkor legalább ezt… legalább ezt… ezt…” Az asztalán álló pohár után nyúlt, de már nem sikerült megfognia. A pohár a földre esett, és ezer darabra tört, amint Andrea az íróasztalra borult magatehetetlenül, és lesodorta a földre. A szája íze borzalmasan keserű volt, hintázott a szék alatta, az íróasztal is, valaki a távolban kiabált, a háta valami súlytól majd beszakadt, aztán végre elnyelte a sötétség.

A szája íze borzalmasan keserű volt, rettenetesen fázott, iszonyúan fájt a torka, és valaki erélyesen rángatta a karját.
– Tessék felébredni, kisasszony, tessék felébredni! – kiabálta egy női hang a füle mellett. Szeretett volna visszamerülni a sötétségbe, nem mozdult. Csattanós pofonokat érzett az arcán, durván megrázták a vállát.
– Tessék felébredni! Nem elaludni, felébredni, felébredni! – kiabált a fülébe a hang, újra és újra. Résnyire kinyitotta a szemét, és egy fehérköpenyes nőt látott maga fölé hajolni, akinek sztetoszkóp volt a nyakában. Csupa szánalom volt az arca, és csupa szelídség.
– Jó reggelt kisasszony! – a doktornő elmosolyodott.
„Nem sikerült! Nem sikerült! Ez nem lehet igaz, hogy nem sikerült! Hogy fogom még egyszer végig csinálni?!”
Andrea szeméből óriási könnycseppek gördültek ki. A mellkasa majd összeroppant a csalódás súlyától.
– Kimostuk a gyomrodat kislány, egy darabig még fájni fog a torkod a szondától, de majd elmúlik. A légzéssel nincs baj szerencsére! Időben behoztak. Ne félj! – a doktornő rámosolygott, és intett valakinek. Érezte, hogy feltámasztják az ágyon, és egy fémbögrét tartottak az orra elé. A bögrében valami fekete lötty volt.
– Tessék meginni! – rendelkezett a doktornő.
Andrea elfordította a fejét, és összeszorította a száját. Azonban itt már hozzászoktak az ilyesmihez. A doktornő befogta az orrát, és amikor kinyitotta a száját, hogy levegőt vegyen, az asszisztens beleöntött a fekete folyadékból.
– Lenyelni, lenyelni, nem cirkuszolunk, lenyelni!- vezényelt a doktornő.
Valamennyit lenyelt belőle, a többi végigcsurgott a nyakán, le a mellkasára. A jéghideg lötty végigáztatta a topját.
– Kortyolni! Kortyolni! Nyelni! Nyelni! Hozunk újabb adagot, ha ezt nem iszod meg! – fenyegetőzött az orvos.
A fájó torkával, kínlódva nyelt, úgy vacogott a foga, hogy folyton hozzákoccant a fémpohár pereméhez. Végül, úgy látszik elégedett volt az orvos a megivott mennyiséggel, mert nem hoztak újabb adagot. Visszafektették az ágyra, és betakarták egy vékony, durva pokróccal.
– Most már alhatsz kislány, ha tudsz… – mondta vigasztalóan a doktornő, aztán elment az ágyától.

Andrea összekuporodott a vékony, szúrós takaró alatt, az arcára húzta, és zokogni kezdett. Nehéz volt sírni, mert fájt a torka, ahogy a könnyei belül is végigfolytak, és újra és újra nyelnie kellett, de muszáj volt sírnia.
Nem értette, hol rontotta el a dolgot, nem értette, hogy került ide, nem értette, minek mentették meg, hiszen nem akar élni! Miért nem hagyták őt békében? Minek gyötrik? Hogy fogja tudni újra végig csinálni? Rázta a csalódás kétségbeesése.
„Még ezt sem tudtam megtenni! Pedig mindent előkészítettem, megterveztem, milyen mafla vagyok! Milyen balfék vagyok! Igaza van a tanáraimnak, a szüleimnek, tök hülye vagyok. Még ehhez is egy idióta vagyok!” Hangosan felnyögött, aztán minden átmenet nélkül, mint aki belezuhan egy kútba, elaludt.

Amikor felébredt, akkor látta, hogy egy nagy kórteremben fekszik, ahol a legtöbb ágy üres, de nincsen egyedül. Árnyékként osontak a többiek ide-oda, megnézték őt is, de senki sem szólt hozzá. Visszabújt a takaró rejtekébe, becsukta a szemét, mintha még aludna.
Magas, éles, ismeretlen hang szólította, egy kéz visszahajtotta a pokrócot az arcáról. Nem a tegnapi doktornő volt, hanem egy másik.
– Kislány! Tudod a neved? – kérdezte tőle. Csodálkozva válaszolt:
– Persze hogy tudom, Bíró Andrea. – A doktornő a kezében tartott papírra írt egy jelet.
– Helyes! Hány éves vagy?
– Tizenhárom. – Újabb jelet tett a papírra.
– Ki tudsz ülni az ágy szélére? – kérdezte. Andrea felült, kicsit megszédült, de kilógatta a lábát az ágy széléről. Bugyiban volt, és topban. A topon mocsokfoltok voltak, és bűzlött. A doktornő előhúzott a zsebéből egy reflex kalapácsot, megvizsgálta a reflexeit, majd a szeme elé tartotta az ujját, és követnie kellett a tekintetével. Időnként valamit jegyezgetett a papírra.
– Milyen gyógyszert vettél be?
– Altatót. – válaszolta.
– Honnan vetted?
– A nagymamámé volt. Néha nem tud aludni. Neki írta fel az orvos.
– Miért vetted be az altatókat?
Andrea csodálkozott a kérdésen, hiszen nyilvánvaló. – Meg akartam halni! – suttogta.
A pszichológus ritkán látott itt az öngyilkosok osztályán ilyen fiatal, ilyen tárgyilagos és szomorú szempárt. Mellé ült az ágyra, és betakarta a kislányt a vékony pokróccal. Mintha vizsgálná, megfogta a kezét, de önkéntelenül meg-megdörzsölte, úgy érezte, mintha jégből volnának az ujjai.
– Miért akartál meghalni? – résztvevően, halkan kérdezte. Ha nem lett volna olyan nehéz a mondanivalója, Andrea még örült is volna, hogy kiöntheti a szívét.
– A matek miatt.- A doktornő különös hangot adott ki, félig sóhajtás volt, félig nevetés. Andrea megmerevedett, ellenséges pillantást vetett rá.
– Elegem van abból, hogy kinevetnek, és ostobának tartanak! – mondta élesen, s elfordult.
A doktornő elengedte a kezét, felállt, egy kicsit elpirult, és gyorsan azt mondta:
– Igen, elhiszem. Ha itt lesz az édesanyád, majd jöjjetek be hozzám! A nővér útbaigazít. – azzal a következő ágyhoz lépett.
Andrea visszafeküdt, betakaródzott a szúrós pokróccal.
„Anya! Jaj anya!” – gondolta, és jobban fájt a torka a visszafojtott könnyektől, mint a szonda okozta sérülésektől.

Már igazi reggel volt, kék egű, csupa napfény, amikor megérkezett az édesanyja. A szemében nem vád volt, hanem inkább riadalom, ahogy ránézett Andreára. Leült az ágya szélére, magához húzta a kislányt, megölelte, az állát ráhajtotta az összetapadt barna hajára, és csak lélegeztek csendesen egymás karjában. Andrea ellazult, megnyugodott, mire megszólalt a mamája:
– Én találtalak meg. Visszamentem, mert a nagyi otthon felejtette az iratait. Annyira megijedtem! Nagyon hamar jöttek a mentők, de nekem óráknak tűnt… Hoztam tiszta ruhát neked. – lassan kibontakozott az ölelésükből, segített Andreának megmosakodni, tiszta ruhába öltözni. A táskájából elővett egy szendvicset, és egy ananász levet. Leültek a folyosón egy padra, és amíg a pszichológusra vártak, Andrea lassan, fájó torokkal, ügyetlenül nyeldesve megreggelizett.

A pszichológus egy nyilatkozatott tett Andrea elé, amikor behívta őket a rendelőjébe.
– Írd alá, hogy nem leszel újra öngyilkos, csak akkor engedhetlek haza. Különben itt kell tartanunk a kórházban, a pszichiátriára kell küldjelek.
Andrea megrázta a fejét, és a nyilatkozatot aláírás nélkül visszaadta az orvosnak. Az édesanyja megrendülten kérdezte:
– Miért nem írod alá? Csak nem akarod újra…? Miért, miért csináltad kislányom? – a hangja megbicsaklott.
Andrea nem szólt semmit, lehajtotta a fejét, a kezét nézte az ölében.
A doktornő válaszolt:
– Andrea a matematika miatt akart öngyilkos lenni. Szerencsére csak enyhe altatót vett be, de elég nagy mennyiségben. – felhúzta a szemöldökét, és kérdően nézett az édesanyára. Az tanácstalanul nézett hol az orvosra, hol a lányára.
– Nem megy jól a matematika neki…- nyögte ki végül.
Andrea felemelte a fejét, és elkeseredetten mondta:
– Meg fogok bukni matekból. Megint megbukok! Tavaly is megbuktam, a pótvizsgám sem sikerült, újra kellett járnom az ötödiket. Most megint megbukok, de én nem leszek jövőre megint ötödikes! Hiába tanulok, hiába igyekszem, egyszerűen nem értem, nem és nem értem, hiába magyarázzák! – az arca sápadt volt, a hangját felemelte. A pszichológus az édesanya felé fordult:
– Tudott erről asszonyom?
– Azt nem tudtam, hogy megint megbuktatják Andreát…, de azt igen, hogy mindig nagyon nehezen ment neki a számtan. Már az óvodában is azért maradt még egy évet, azért nem volt iskolaérett, mert problémája volt a mennyiségekkel. Azt meg tudta mondani, hogy melyik kosárban van több csokoládé, de azt nem, hogy mennyivel több.
Szerencsére alsó tagozatban nagyon jó tanító nénijei voltak. Nagyon türelmesek voltak hozzá, megengedték, hogy az ujjain számoljon, de így is minden reggel hasfájással indult az iskolába. Nem tudott lépést tartani az osztálytársaival, ha számtanórán felszólították sírva fakadt, meg sem szólalt. Ha dolgozatot írtak, egy remegő térdű, verejtéktől nedves tenyerű gyerek várt este, egész nap nem bírt megnyugodni. A tanító nénik korrepetálták számtanból, mert különben jó eszű, ügyes kislány, csodálatosan rajzol. Az alsó tagozatban egy kis jóindulattal elevickélt számtanból, de amióta felső tagozatos lett, egy rémálom a matematika neki. Pedig mi biztatjuk, rengeteg időt és pénzt áldoztunk már a matematika korrepetálásra, de minden hiába. Mindig elkalandozik a figyelme, nem tud koncentrálni, ha mégis rákényszeríti magát, megfájdul a feje. Mindig sírás lesz a vége a matematikatanulásnak! És most megint megbukik… Andrea közbevágott:
– Mindenki azt hiszi, hogy direkt csinálom! Nem vagyok elég szorgalmas, azt mondják! Meg azt, hogy nem lehetek ennyire hülye! De igen, hülye vagyok, mert hiába figyelek, hiába akarom megérteni, nem megy! Az egész osztály röhög rajtam, amikor kihívnak felelni matematikából. A sok kis taigetosz pozitív, jól szórakozik azon, hogy félek. A tanár minden alkalommal megszégyenít az osztály előtt. Ez megy már két éve! Nem tudom tovább csinálni! Nem tudok elaludni, állandóan a matekra gondolok, ha mégis sikerül, akkor rémálmok gyötörnek! Nem akarok újra ötödikes lenni, már tizenhárom éves vagyok! Nem akarok pótvizsgázni! Nem akarok félni! Nem akarom, hogy megszégyenítsenek! Nem bírom tovább, hogy anyuék is szégyellnek engem, hogy milyen ostoba vagyok! Valami olyasmit várnak folyton tőlem, amire nem vagyok képes! Minek is születtem! Nem akarok élni! Mindenkinek jobb lesz nélkülem! Nem írom alá azt a papírt, meg akarok halni! – a végén már kiabált.
Az édesanyjának ez most megint olyan megrázó élmény volt, mint a tegnapi, amikor megtalálta Andreát, csak a rémület, a tanácstalan kétségbeesés nélkül. Tárgyilagosan kérdezte a doktornőt:
– Van valami javaslata?
A pszichológus komolyan bólintott.
– Igen, van. Andreát ki kell vizsgálni. Valószínűleg diszkalkuliás. Innen erednek a problémái. Írok is egy beutalót a kivizsgálásra. Legjobb, ha addig nem megy iskolába. Küldök egy pár sort a gyermekorvosuknak is, ő majd igazolja a hiányzást. A diszlexiáról már biztosan hallottak, ott az olvasással van probléma, az egy olvasási zavar. Nos a számolásnál is felléphet zavar, amiről nem tehet a gyerek. Ha ez bebizonyosodik, az iskolai matematika alól felmentést kap, külön speciális oktatásra kell járnia. Tanulhat nyugodtan tovább, nem lehet megbuktatni matematikából. Középiskolában sem kell belőle érettségiznie, választhat egy másik tárgyat helyette.
Andrea szívében kicsit csitult a fájás, de nem merte elhinni az orvos szavait.
– Persze a vizsgálathoz az kell, hogy kikerülj innen. Aláírod a nyilatkozatot?
Andrea elvette a papírt az asztalról, szenvedő képet vágott, és bizalmatlanul kérdezte:
– És ha nem vagyok az a diszmicsoda, csak egy brutál hülye?
A pszichológus elmosolyodott, és megvonta a vállát.
– Majd elválik… Mit veszíthetsz?
Andrea elvette a tollat is az asztalról, aláírta a nyilatkozatot, és közben csendesen motyogta:
– Csak nyerhetek… még egy kudarcot… még egy sikertelenséget… Nah, magának aztán úgyis mindegy… mindenkinek mindegy… csak gyötörnek…

Otthon nem találta a helyét, úgy érezte, mintha vendégségben lenne. Olyan ismeretlen volt a szobája, a játékai, a könyvei, a rajzai, a szülei. Nem érdekelte semmi, csak feküdt az ágyán, két karját összekulcsolta a feje alatt, s nagyra nyílt szemmel a plafont bámulta egész nap. Rengeteg gondolkozni valója volt.
„Csak lenne már meg az a vizsgálat, csak lennék már túl az egészen! Hú, de hülye vagyok, minek is egyeztem bele… majd ott is számoltatnak… jönnek a szöveges példákkal… kellett ez nekem?” – a szeme riadt volt, sötét.
Késő délután a nagymamája kopogtatott be hozzá:
– Jöttem pletyizni! – mondta, majd választ sem várva leereszkedett Andrea mellé az ágyra, és belekezdett:
– Tudod Kiscsillagom, anyukádnak sem ment soha a számtan. Pedig akkor még nem is volt ennyire nehéz, mint amit most tanítanak. Anyukád is tudja milyen ez… ő is kétszer bukott miatta az általánosban osztályismétlésre… Aztán az ipari iskolában is sokat szenvedett, ott is ráhúzott egy évet a számtan miatt! Csak azért nem mondta el neked, mert szégyelli. Pedig nincs mit szégyellnie, arany keze van a fodrászathoz, imádják a vendégei. Szép családja van, csinos, egészséges. Nem a világvége, ha valakinek nem megy a számtan! Te meg annyira igyekszel! Már most is jobban számolsz, mint anyukád valaha!
Andrea a nagymamája felé fordult, és keserűen mormogta:
– Hülye anyának, hülye lánya…
– Megtiltom, hogy ilyeneket mondj! – emelte fel a hangját a nagymama. Kicsit várt majd kuncogva hozzátette:
– Én vagyok a hibás, én sem tudok számolni! – nevetni kezdett, nevetett, és nevetett, amíg egyszerre csak sírássá vált a nevetése. Öregesen, hüppögve sírt, tördelte a kezét:
– Mondtam anyádnak, hogy mondjuk el neked, de nem hallgatott rám! Te meg mit csináltál? És az én altatóimmal! Jaj annyira sajnálom! Ki kellett volna dobni azt a sok vacak pirulát…- Andrea megsajnálta, felült az ágyon.
– Ne sírj Nagyi! Nem kell! Úgysem sikerült… Üdvözöllek a klubban! A béna matekosok klubjában.
A nagymama előrehajolt, magához ölelte, és azt motyogta:
– Úgy örülök, hogy nem sikerült…
Amikor Andrea egyedül maradt, úgy érezte, hogy már nem fáj annyira a történtekre gondolnia, mint eddig.
Felkelt, keresett egy rajzlapot, elővette a kedvenc ceruzáját, és elkezdett rajzolni.

A harmadik nap végén, amit Andrea a Nevelési Tanácsadóban töltött a diszkalkulia vizsgálaton, együtt ültek az édesanyjával egy kedves, szemüveges, idősebb pszichopedagógus-logopédus rendelőjében. Az rámosolygott Andreára, és megfontoltan beszélni kezdett:
– Minden orvosi, pszichológiai, pedagógiai vizsgálatot elvégeztünk, hogy kiderítsük miért lett ilyen ártalmas a matematika ennek a kislánynak. Elöljáróban egy pár szót mondanék a számolásról, mint agyi tevékenységről. A számérzék minden élőlénynél jelen van. Az állatok is tudják melyik fán több a gyümölcs, tudják, mielőtt megtámadják az ellenséges csapatot, hogy számbeli fölénnyel rendelkeznek-e hozzájuk képest. Ez így van a kisgyereknél, és a tanulatlan embereknél is. A számérzék az embereknél az agykéreg hátsó részében, a fali lebeny egy barázdájában található. Kísérletek igazolták, hogy a számolási nehézség, amely körülbelül minden huszadik embernél jelen van, ennek az agyi területnek a működési zavara. Több vizsgálat is alátámasztotta, hogy ez a zavar genetikailag öröklődik. A diszkalkuliás gyerekeknél a szülők fele szintén számolási nehézségekkel küszködik.
Ezeknél a szavaknál Andrea derűsen ránézett a mamájára, és látta, hogy mélyen elpirulva megkérdezi:
– Ez valami betegség, vagy fogyatékosság?
– Nem, ez nem betegség, nem is fogyatékosság. A matematikai gondolkodás nem tapasztalati adatokra irányul, mint a többi tudományban, például a biológiában, hanem elvont dolgokra, és az azokon végzett műveletekre. Ehhez nem elég a számérzék központja, hanem további agyi területek is szükségesek. Vannak olyan területek, amelyek a számok neveit és jeleit kódolják, itt kezdődik a pontosság. A homloklebeny elülső része érti meg a feladványok lényegét, ez alakítja át a szöveges feladatokat matematikai formulákká, és választja ki az elvégzéshez szükséges műveleteket. Ezen kívül a figyelmet tartósan a feladatra irányítja, a műveletek sorrendjét az emlékezetbe vési, a kapott eredményt ellenőrzi. Minél elvontabb gondolkodást igényel a művelet, annál több mindenre kell figyelni ennek a területnek, sőt a számoláshoz szükséges többi területet is össze kell hangolnia. Ebben a bonyolult agyi összjátékban elég, ha egyetlen láncszem sérült, már meg sem érti az illető a feladatot. Ezeket az agyi területeket az evolúció nem a matematikára fejlesztette ki, hanem közvetlen, életbevágó problémák eldöntésére. A matematika egyfajta erőszaktétel az agyunkon.
Andrea tátott szájjal figyelt, felfénylett az arca, csillogott a szeme. Eddig még csak szidták, és megszégyenítették, nem is hallott róla, hogy a matematikai gondolkodás nem figyelem és szorgalom kérdése. Az elmúlt két évben, amióta felső tagozatos, csak sorozatos kudarc és bántás érte a matematika órán, amely miatt rég elvesztette önbecsülését, és biztonságérzetét. Úgy érezte, mintha egy hosszantartó rémálomból ébresztették volna fel, mintha hatalmas köveket vettek volna le róla. Mintha új esélyt kapott volna egy élhetőbb életre, ahol végre önmaga lehet. Legszívesebben megölelte volna a férfit, aki éppen a vizsgálat eredményét foglalta össze.
– Andrea alsó tagozatos tanítónénijei szép eredményt értek el ugyan nála, mert sikerült a számfogalom és a műveleti fogalom kialakítása, azonban tudásszintje évekkel maradt el az életkorának, osztályfokának megfelelő követelményektől. A mechanikusan elvégezhető feladatokat részben megoldotta, de az eltérőeknél szinte pánikba esett. A szöveges feladatok megértése, műveletté alakítása nagyon gyenge. A matematikai logika nem működik, és nem érti a műveletek közötti összefüggéseket. Az a szakvéleményünk, hogy kifejezetten igen magas intellektus mellett Andrea valóban diszkalkuliás, így nem az iskolai tananyaggal kell lépést tartania, mert arra képtelen, hanem fejlesztésre kell járnia hozzánk, hogy elérjük azt, amit ma még elképzelni sem tud, hogy szívesen és ügyesen számoljon. Persze így sem lesz belőle egy Einstein…- mosolygott a pszichopedagógus.

Hát mégis itt van.
Pedig amikor bevette az altatókat, azt hitte, hogy sohasem kell már iskolába jönnie. Amikor ma reggel bejött az osztályba, senki sem nézett rá, senki sem köszönt neki. Ha beteg volt, hát beteg volt. Nagy dolog… Biztosan várták, hogy röhöghetnek majd rajta matekon, ahogy szoktak. Mekkora durranás volt, amikor bejött Szilvi néni, az ofő, és elmondta, hogy mentesítést kap matematika tantárgyból az értékelés és a minősítés alól, mert diszkalkuliás. Nem fog megbukni, megy az osztállyal tovább. Arra kérte az osztálytársait, hogy ne csúfolják emiatt, mert nem tehet róla.
Most az első szünetben, meg itt tolonganak körülötte, mintha valami celeb lenne, és lelkendezve faggatják, hogy ezt meg hogy csinálta… Persze irigylik, hiszen majdnem mindenki utálja a matekot.
Csak úgy röpködnek a kérdések körülötte: „Banyek! Milyen képet vág ehhez a matek arc?” „Csúcs lesz mi?” „Este jössz MSN-re?” „Megadnád a számodat?” „Ráérsz holnap délután? Veszek pár cuccot, segítenél? Te mindig olyan jól nézel ki!” „Rajta vagy az iwiw-en? Bejelölsz?” „Kérsz rágót?” „Ne nyúzzátok már! Hagy mesélje el, hogy mi volt!”
Úgy érzi, menten megfullad, ha nem szólalhat meg. Feltartja a két kezét, aztán mégsem mond semmit, legyint, és elkacagja magát, önfeledt, gyerekes nevetéssel, de a szeme csupa könny.