Reménytelenül- Egy utcalakó története

Fázósan húzta össze magán a kabátját. Elindult reggeli körútjára. A városka lassan ébredezett. A nap még nem kukucskált ki, csak a csillagok és az utcai lámpák világítottak. Néhányan már munkába siettek.

Munka…de rég is volt, amikor ő is dolgozott. A gyárat bezárták, több százan lettek munkanélküliek. Igyekezett elhelyezkedni, de nem járt sikerrel. Mindenhol csak bánatosan mosolyogtak, hogy sajnos nincs felvétel. A felesége nógatta, hogy menjen már, ne várja a sült galambot! Ment is, de egyszer- csak megunta azt, hogy mindenhol falakba ütközik. Egyre többet veszekedtek. Mérgesen vágta a fejéhez a felesége:
-Ezt is feladtad! Mint annyi mást! Élhetetlen vagy! Egy csődtömeg!

Hát igen, feladta. Gyűlölte, hogy kuncsorognia kellett, aztán jött megint a sajnálkozó mosoly.
Elváltak. A lakást otthagyta a feleségének és a gyerekeinek. Akkor még bízott abban, hogy jobbra fordul a sorsa, és egyszer talál valamilyen állandó munkát. Hát nem így lett. Alkalmi teendők adódtak, főleg tavasszal és ősszel. Állandó azonban nem. Pedig hányszor elképzelte, hogy ha már elhelyezkedik valahol és lesz pénze, akkor felöltözik szép ruhába, frissen borotválva megjelenik majd a gyerekeinél. De így, ilyen lepukkant állapotban nem akarta, hogy a gyermekei lássák.
Vajon emlékeznek-e még arra, hogy mennyit játszottak együtt? A közös sétákra? A szánkózásokra? Nem is számolta a hónapokat, az éveket, hogy mióta is nem látta őket. Különélésük elején, még időnként találkozott velük. Aztán maradt a leselkedés az iskolánál. Messziről nézte, ahogy mennek az iskolába. Szíve ilyenkor majd megszakadt. Legszívesebben odarohant volna megölelni őket. De tudta, ezt nem teheti, mert mit szólnának a társaik, ha meglátnák őt, ilyen ruhában, borostásan, piszkosan?! Még most is elszorult a szíve,ha ez az eszébe jutott. Igen, aztán ezt is feladta. Nem ment többé az iskola környékére.

Régebben, mikor kukázás közben találkozott valamikori ismerőseivel és azok elfordították az arcukat haragudott rájuk. De aztán rájött, ez még mindig jobb, mint a lenéző, vagy a szánakozó, megvető tekintet. Így, elment a város messzebb lévő kerületébe, ahol kisebb esély volt arra, hogy valaki felismeri. Feladta ezt is. Nem akart senkinek magyarázkodni, hogy miért is került ilyen helyzetbe.

Szégyellte, hogy így él, hogy utcalakó lett. Az otthontalanok kiszolgáltatottak, kitaszítottak, reményvesztettek. Nem csoda, hogy sokan az italhoz menekülnek. Ő is ezt tette. Rákapott az olcsó kannás bororra. Ez legalább melegítette, és segített abban is, hogy elviselje sorsát.

Előfordult, hogy egy- egy társasághoz csapódott, de hamar továbbállt. Az italtól sokan agresszívvá váltak, ez miatt sorozatos veszekedések, verekedések voltak. Ilyenkor kihívták rájuk a rendőröket. Nem akart ennyire lesüllyedni, olyan lenni, mint azok, akik már csak az ital okozta mámorért élnek. Inkább magányos farkas lett.

Reggeli kukázás közben néha szóba elegyedett egy- két sorstársával. Volt olyan köztük, akiből még nem veszett ki a jóindulat, és megsúgta neki, hogy hol talált ruhákat kidobva, merre van ma az ő kincsestáruk. Odasietett és előfordult, hogy talált magára való kabátot, nadrágot a „kuka- turiban”. Legnagyobb öröm az volt, amikor egy paplant halászott ki a szemetesből. Ebben a dermesztő hidegben bizony ez nagy kincsnek számított. Hurcolta magával, és azon gondolkodott, hova rejtse, hogy ne kelljen magával cipelni mindenhova. Lépcsőházba nem lehet, mert onnan kidobják. Talált egy beugrót az egyik ház alatt. Odadugta. Délután mikor visszament, látta, hogy egy nő morogva viszi az ő paplanját a hulladéktárolóba.
-Már megint idefészkelte magát valami kukabúvár! – dohogta mérgesen.
A paplant pedig egy lendülettel a szemetesbe hajította. Ő megvárta, hogy elmenjen a fölfuvalkodott nő. Aztán kiemelte szeméttartóból a takaróját. Cipelte magával az esti szálláshelyére.

Előfordult, hogy a nagy hidegben ő is bement egy hajléktalan szállóra. Legalább ott meg tudott mosakodni, meleg volt és kapott némi ennivalót is. Sajnos itt többször meglopták. Szomorúan vette tudomásul, hogy nem mindenki becsüli ezt a fajta gondoskodást. Így, csak akkor választotta a szállót, ha már nagyon hideg volt és tisztálkodni akart.

Általában emeletes házak lépcsőházába húzta meg magát. Megtapasztalta, hogy az első pár emelet nem alkalmas az alvásra, mert néhány lakó ide még felgyalogol. Az ötödiktől már jó, ide már inkább lifttel mennek. Általában késő este osont be. Reggel pedig hajnalban távozott, így megúszta azt, hogy kidobják az épületből. Amikor gyerekként olvasta „A kis gyufaárus lány” meséjét, nem gondolta, hogy egyszer ő is megismerkedik az utca zord világával.

December mindig megviseli. Néhány ablakon be lehet látni. Ilyenkor szomorúan nézi a családok karácsonyi készülődését. Az utcán érezni lehet a karácsonyi menük illatát is.
De rég volt, amikor a szeretteivel karácsonyozott! Náluk is finom ételek kerültek az asztalra. Elmúlt az a korszak.
Azon morfondírozott, hogy találkozik -e még valaha a gyermekeivel? Vagy így lesz örökké? Úgy fog meghalni, hogy nem látja őket soha? Lehajtotta a fejét. Tudta a választ, de nem akarta magának sem bevallani.

Karácsony környékén, szerencsére sok csoport szervez ételosztást. Ma is ott fog ebédelni. Legalább egyszer egy nap tud meleget enni.
Eleinte restellte a sorban állást. Lehajtotta a fejjél, a kapucnit is jól behúzta, nem nézett csak előre. Nem akarta, hogy bárki is felismerje. Alig várta, hogy megkapja az ételt. Jó meleg leves, második és van amikor süteményt, vagy szaloncukrot is adnak ilyenkor. A sorok évről évre hosszabbak lettek.

Sóhajtva elindult. Nagyon éhes volt. A nap lassan előbújt. Reménykedett, hogy ma még ebéd előtt talál valami ennivalót. Akad olyan hely is, ahol a kedves lakók zacskóba kiteszik a kenyeret, süteményt a kukára és így nem kell kihalászni a szemétből. Nekik már nem kell, de nekik, kitaszítottaknak, szerencsétleneknek jól jön. Miután evett egy száraz kiflit, elindult az ételosztás helyszínére.

Aztán arra gondolt, hogy milyen jó is lesz a forró leves! Tudta, sietnie kell, mert sokan már korán reggel odamennek, hogy mindenképp jusson nekik harapnivaló. Már nem szégyenkezett e kiszolgáltatott helyzete miatt. Igyekezett, mert tudta, mire odaér, már hosszú sor lesz.
Feladta a büszkeségét is, mint oly sok mindent az életében.