Mit csinál az ember az anyja szocialista kitüntetésével,
a lejárt szerződésekkel, a találmányok leírásával,
a fél pár kesztyűjével,
a faragott macskákkal, amiket Afrikából hoztak,
a borzasztóan ronda igazolványképekkel,
az azóta tisztára mosott hamutartók garmadával,
a fényképekkel azokról a rokonokról, akikről már ő is csak sejtette, hogy kik lehetnek,
az emlékeztető papírral, amire felírta, hogy melyik fajta húst meddig kell sütni,
a festett fakanállal, amit a lányom festett nekik még óvodában,
a képpel, amit Apámmal együtt kaptak a fiamtól, ballagása emlékére,
a félig kiszáradt rúzzsal, szemhéjpúderrel, amiket még tőlem kapott,
a ceruzával, amivel az utolsó keresztrejtvényt fejtette,
a vécé mellett hagyott olvasószemüvegével,
a még félig üres bridzsfüzettel és az asztalra teríthető zöld posztóval,
azzal a pohárral, amiből az utolsó kortyokat itta,
a receptre felírt gyümölcsjoghurt-félével,
a felnőtt méretű pelenkákkal, amik még megmaradtak,
a szobavécével, a kádra szerelhető mosdatót már nem vettük meg,
és igen, a mosdató kesztyűkkel, amikkel a végén már tőlem is elfogadta, hogy megmosdatom,
az ággyal és benne a matraccal, ami még őrzi a teste nyomát…
Elhasználom a megmaradt samponokat, még azt is, ami ősz hajra van,
és olyan ételeket főzök, olyan fűszereket használok, amiket azelőtt soha,
kidobálom a szakadt konyharuháimat és újakkal töltöm fel a polcot,
a ruhák közül sokat mind a ketten használtuk: dupla ruhatár, időnként kicserélve, most ott lóg mindegyik az én szekrényemben,
és testápolóból nagyon jól állok,
a fedők még jól is jöttek (bár sose legyen fedőm, jénai tálam),
és ugyanez jut eszembe az autóról is, ami – egy kolléga szerint – „rám szakadt”,
az ő ülőgarnitúrájukból nem áll ki rugó, és nemsokára lomtalanítás lesz
ki fog kiülni az Ikea-székekre a lépcsőfordulóban a tavaszi napsütésre…
annyi lekvár van a kamrában, mint soha, töménytelen mennyiséget tettek el az utolsó nyáron,
és lassan kifogy a fagyasztóból is a hús, amit ők vettek…
és nem tud örömmel eltölteni, hogy – egy fél év elteltével – a nevemen vannak a mérőórák…
1 hozzászólás
Minden szavát ismerem, tudom. Nem is próza ez, inkább prózavers. 2 éve, látom. 6 és 10 év is csak, mint egy pillanat. Erre a versemre "rímel" az írásod: http://iroklub.napvilag.net/iras/22326
Remélem, már könnyebb kicsit.
Üdv,
Poppy