Repülni

Amikor megtalálom a gépen a helyemet, azonnal az jut eszembe, hogy az aránylag biztonságos részén ülök a gépnek? A szakemberek szerint a gép hátsó részében a legbiztonságosabb. Ez most nem sikerült. Középtájon ülök, a szárnyat szépen látom. Sebaj. Nem akarok görcsölni, egy kellemes utazásban szeretném érezni magam. Igyekszem elhessegetni minden olyan gondolatot, ami ezt az érzetet kiváltja.

Nézegetem az utasok arcát, akik felszállnak, és elhaladnak mellettem. Fiatalok szép számmal, üzletemberek, családok, gyermekek, idősebbek. Lassan megtelik a gép, és a stewardessek, figyelemre intve bennünket elkezdik a bemutatót, megmutatják, elmondják, amit tenni kell, egy esetleges felmerülő probléma kapcsán. Egymás mögött állva kellő távolságban, pontosan egymással szinkronban teszik ezt a tevékenységet.

Érzem, feszült vagyok, bár egyben megnyugtató is nézni, ahogyan minden eshetőségre felkészítenek. Vegyes, amolyan káosz uralkodik a szervezetemben. Nem először repülök. Hallottam, több ismerősömtől, minél többször repül az ember, annál inkább elhatalmasodni látszik a félelem? Kezdem megérteni őket. Miért is?

Amikor először repültem, a várakozás, az új megismerésétől való drukk dolgozott bennem, és az adrenalin szintem normális szint fölé emelkedett. Várakozással voltam teli, és élveztem minden pillanatát a repülésnek.

Szerettem volna újra, és újra felszállni, maradni fenn sokáig, a leszállás kellemes érzését átélni. Tartott ez addig, ameddig nem okosítottak ki, hogy az egyik legveszélyesebb manőver, fel-leszállás.
Innentől kezdve, szerettem túljutni a felszálláson, és most, amikor lassan ez majd megtörténik, kicsit elkezdek fészkelődni az ülésemben. Szerencsére ragyogó az idő itt lent, a felszállást, az időjárás nem nehezíti. Közben bekapcsolom a biztonsági övet, a gép elkezd gurulni szépen lassan a kifutópálya felé. Fordulunk kifelé, én egy halk viszlátot suttogok, és hátradőlök az ülésben, hiszen a motorok felzúgnak. Erőteljes zúgása nem bántó a fülnek, mégis minden izmom megfeszül. Várok. Amikor kellőképpen érzékelhető, hogy startolni fog a gép, még szemeimmel végigpásztázom a környezetemben ülőket, és látom az utaskísérők is elfoglalták helyüket. Ez egy pár pillanat, ugyanis gyorsulni kezd a gép, és már csak azt érzem, hogy kimegy a lábam alól a talaj. Fantasztikus, leírhatatlan érzés, önt el.
Kinézek az ablakon, és látom magunk alatt az egyre jobban kicsinyülő várost. A gép, most kicsit oldalra ível, kanyarodik, majd folyamatosan utazunk felfelé. A szárnyra téved a tekintetem, és pici szédülést érzek, úgyhogy inkább, minél távolabbi pontot keresek, így elmúlik. Az izgalom hatása után, tudatosul bennem, hogy minden rendben zajlott, szépen felszálltunk.

A légi kísérők is elhagyják biztos helyzetüket, és mozgolódni kezdenek, nem sokkal később, a kapitány is bejelentkezik, üdvözli az utasokat. Megkönnyebbülés érezhető, mindenütt. A gép ettől függetlenül még nem érte el a teljes utazási magasságot, a tízezer métert. Szabályosan halad felfelé , akadálytalanul. Itt már minden a legnagyobb rendben, gondolhatná az ember. Most már csak haladni kell, és a monitorra nézni olykor-olykor, éppen hol vagyunk, mennyi távolságot tettünk meg, és mennyi van még vissza?A kötelező fogyasztás is kezdetét veszi, minden a legnagyobb rendben zajlik. Az étkezés befejeztével, csodálom a felhőket, egyszer – egyszer belemegyünk egy hatalmas gombócba, /én így nevezem/olyan a látvány mikor a belsejében vagyunk, mint amikor köd van odelent. Én ehhez tudom hasonlítani.

Talán fél óra sem telik el, és bemondja a kapitány, kéri becsatolni a biztonsági öveket. Megelőzi ezt, néhány rázkódás, amit észlelünk. Újból a zabszem érzete uralkodik el bennem. Félek! Mi a fene van most? Kérdőn nézek utastársamra, és mivel nem tudunk egymás nyelvén beszélni, csak mimikázunk, de pontosan értjük egymást. Az övek, már feszülnek rajtunk, és érzem, mintha szabadesésben lennénk, illetve ez is történik. Lejjebb, és lejjebb esünk. Ez egy olyan érzés, hogy nem tartozik a legkellemesebb élmény közé. Majd rázkódik a gép, aztán nyugalom, majd újra. Turbulencia. Szaknyelven. Légörvény, köznyelven. Aki rutinos tudja ez mi, ettől nem kell berezelni, de azért no, no.

Volt már vihar által hatalmas gond. Alig várom, hogy ezen a szakaszon túl jusson a pilóta, a géppel. Ismét a szárnyra nézek, és úgy remeg, és mocorog, hogy félelmetesnek látom. Még inkább elönt a pánik, de igyekszem tűrni, és nyugtatni magam.
Végtelennek tűnik ez az idő, és mire észbe kapok, már érkezik a jelzés, hogy újra minden a legnagyobb rendben, az öveket szépen le lehet csatolni. Megkönnyebbülés uralkodik el bennem, és szemmel láthatóan mindenki arcán.
Igyekszem elfoglalni magam, a vásárolt újságot lapozgatom, de a sorok csak szaladnak a szemem előtt, és nem tudok belemélyedni. Nem köti le semmi a figyelmemet. Bizonyos, az előbbi incidens miatt.

Nem sok idő teli el, és érzem, kezdünk, süllyedni. Fokozatosan szépen, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Kinézve az ablakon, egyre tisztábban láthatók a hegységek, a táj. Csodálatos. A felhők alatt vagyunk újból. Nem sok idő múlva landolni fogunk. Olyan érzetem van, hogy maradnék is, még, és azt is érzem, jó lenne szilárd talajt érezni a lábam alatt. Miért van ez? Szeretek repülni, kényelmes, gyors, látványos is. Viszont egyben van benne valami félelmetes is.

Közben látom már tisztán az utakat, a településeket, a házakat, és érkezünk a cél felé, a repülőtérre. Az öveket újból bekapcsolja mindenki. Látni, érezni, ahogy rákanyarodunk a leszállópályára.
Pár pillanat, és a gép kerekei leértek az aszfaltra, zöttyen, pattog kissé, majd siklik, és lassulunk. Szerencsésen földet érünk. Tapsviharral üdvözli, és köszöni meg a pilótának a munkáját, az utas közönség.
Minden utas épségben elhagyta a gépet, feledve azt a kis „kalandot” ami ott fent történt.

Tegnap, 2015.március 24. a" Barcelona-Düsseldorf útvonalon közlekedő Germanwings – járat Airbus A320-as típusú gépe fedélzetén 150 ember tartózkodott, amikor a repülő kedd délelőtt egyelőre ismeretlen okokból nyolc percig tartó süllyedést követően egy hegyoldalnak csapódott Franciaország déli részén az Alpokban."

Részvétem, minden érintettnek, leírhatatlan veszteség, nincs rá szó, nincs rá egyelőre magyarázat.