Részlet egy hajóskapitány naplójából

Egyszer régen, réges-régen, egy távoli országban, a gyönyörűséges kék színű tenger mellett élt egy öreg hajóskapitány, nagy szakállú vén öreg tengeri medve, aki el nem hagyta a tengert. Ott is halt meg, öreg rozsdás, korhadt halászbárkája kormányát fogva, a kék tenger hullámzását csodálva. Nem tudott betelni vele. Ezért halt meg. Az óceán szépsége örök, s neki megadatott, hogy élete ott legyen, s ott végződjön. Halála után aztán, valaki, talán a legénységből, talált kabinjában egy naplót, az ő írásával, s ez a hajónapló viszontagságos úton végül is hozzám került. Én azonban – ó szörnyű tett – egy bombayi tűzvészben elveszejtettem, s csupán néhány lapja maradt fenn. Ezt teszem most közzé. Megjegyzést nem fűzök hozzá. Minek is. Sosem tudhatjuk, hol találunk kincset. Tudni vélhető ugyanis: nem feltétlen ott, ahol várni lehetne. Nem tudni kiben mi lakozik, ki mekkora kincset hordoz. Amit látunk valakiből, az mindig a felszín. A baj, hogy e felszín egyre és egyre vastagabb lesz, s ami alant vagyon egyre többeknél egyre nehezebben hozzáférhető. Ezért kell írni. Lássuk hát a hajónaplót, illetve azt a néhány sort, ami megmaradt belőle.
„Azt hiszem, tévednek azok, akik azt hiszik, a tudat egyéni és egyedi kiváltsága az embernek. Bejártam a tengereket, ismerem a népeket, a tenger szerelmeseit, találkoztam és beszéltem emberekkel a szélrózsa minden irányából, hajók kapitányaival, matrózokkal, királyokkal, örömlányokkal, kalmárokkal, tisztviselőkkel, árvákkal, és sokakkal, akik élete úgy tűnik el, hogy senki nem is tud róla. Mindannyian azonban hasonlóan beszéltek a jelenségekről, az élet dolgairól, a tengerről, a sivatagokról, a csillagokról, a szélről, a nap melegéről, önmaguk sorsáról, gyermekeik jövőjéről és a halálról, mely feltartóztathatatlanul bekövetkezik. Nagyon hasonlóak voltak. Elhitették magukkal, hogy személyes és kizárólagos élettel rendelkeznek, ezzel határolódnak el társaiktól, s hogy – éppen ezért – személyes életüket piedesztálra emelhetik, és különbséget tehetnek egymás között. Én azonban azt hiszem, tévedtek. Ennyi évnyi hajózás után, ennyi fáradságos és gyönyörű esztendő után, agg fejemmel mégis azt mondom, az, ahogyan ismerjük a világot és egymást, az mégiscsak egy, mégiscsak közös, egyetlen tudat tevékenysége csupán, mely bennünk – valamennyiünkben – osztatott szét. Isten az öntudatlanságból öntudatra ébred, s ez nem megy másként, csak így. Isten szemei, fülei és tudata vagyunk. Hogy önmagát megismerje, megjelenik önmaga előtt bennünk, nekünk is életet és öntudatot adva, s így mi magunk mindannyian világra és öntudatra segítjük őt. Ezt a tenger és miattatok tudom. A látszólagosan szétszabdalt tudat, így egy tudat, Isten tudata, öntudata, melyet azonban ajándékba kapunk, hogy öntudata által mi is részesei legyünk határtalan és kimeríthetetlen életének.
Gyanítom, de cáfoljanak meg, ha tudnak többet, merészebbet és igazabbat, személyes életünk illúzió csupán, mégis ha valahányszor, ámde megszámlálhatatlanul öntudatra ébredünk, azért van csupán, hogy velünk és általunk az istenség szeme kinyílhasson önmagára. Halandó életünk így lesz halhatatlan. Nekünk e kegy elég kell legyen. Ez így is összehasonlíthatatlanul több, mintha nem léteznénk. Hogy láthatjuk a világot, és egymást, hogy szerethetünk, hogy az isteni élet részesei vagyunk föl nem fogható nagylelkű isteni ajándék, még ha az nem is kizárólagosan a miénk. Isten úgy ismeri meg önnön magát, hogy effektív létezéssé lényegül át, melyben megjelenhetnek, akiken keresztül önmagára tekinthet. És… csodát lát! Az élet gyönyörűséges. Ezt a tenger miatt tudom…
Meghalok nemsokára, de újra öntudatra ébredek majd, újra kinyílik szemem, új tapasztalatom lesz a világról, egyszer csak, újra leszek. Észre sem veszem majd, hogy meghalok, hiszen csak akkor tudok újra majd önmagamról és a világról, ha újra öntudatomnál leszek. Egy pillanat lesz csupán. Meghalok, s egy pillanat múlva újra gyermekként nyitogatom szemeim, hogy lássalak világ, világosság. Örökké élek, mert tudatom, mellyel látok és tapasztalok, és szeretetem, mellyel szeretlek titeket, és kezem, mellyel gyermekeim és feleségem arcát simogatom, Isten tudata, szeretete és keze maga. Az istenség megismeréséhez pedig egy egész örökkévalóság is kevés. Örökké élek. Nagy a Te kegyed, hogy nekem is engedtél látásodból.”
Egyetlen megjegyzést mégis ideírok a végére. Ó bár hallgatna a világ a kicsikre és az ártatlanokra, s ó bár alázatos lenne mindenki e világon. E rövid hajónapló részlet új világot teremthetne. Bár lenne, aki meghallgatná.