Retro

Négyen voltak, három férfi és egy nő.
A férfiak jól szabott, sötét Armani öltönyeikben mind harminc és negyven év közöttiek voltak. Magasak, vékonyak, hófehér ingük ragyogott. A nő a harmincas évei elején járt, ő is magas és vékony. Kosztümje a férfiak öltönyének unokahúga, fehér blúza a férfiak ingének kerekített nyakú változata. Épp csak nyakkendőt nem viselt.
Most jöttek átvenni a gyárat.
Mind fiatalabbak nála, aki a privatizáláskor egyenesen az egyetemről jött ide ügyvezetőnek.
Még sohasem látta őket. Az előző hollandiai tulajdonosok tárgyaltak velük az eladásról. Vagy látatlanban vették meg a gyárat, vagy a műhelyekben mindenütt jelenlevő kamerákon keresztül néztek csak körül.
Az ügyvezető máris izzadt. Még éppen időben ért le az udvarra, most szálltak ki a taxiból. Amíg feléjük lépkedett, régen tanult német szavakat igyekezett előbányászni a feledés homályából. A hollandok mindig angolul tárgyaltak. Mivel nekik sem volt az anyanyelvük, nem beszéltek túl gyorsan és nem használtak bonyolult körmondatokat. Hál istennek végre elállt a két napja megállás nélkül szitáló eső. Nem kellett azon gondolkodnia, mi a nevetségesebb: eláztatni magát az esőben, vagy esernyő védelmébe húzódni a csepergés elől.
A sáros udvar még a szokásosnál is rosszabbul festett így februárban.
– guten Tag – mondta amikor odaért.
Jó ég, melyik férfinek nyújtson előbb kezet? Fogalma sem volt ki kicsoda. A nőre nézett, hátha kezet nyújt és bemutatja a férfiakat. A nő szeme azonban az ázott udvart pásztázta, a gyárépületeket a távolban és az iroda épületet. Nem nézett rá.
Kínos szituációkban gyakran segített neki a megérzése, most is arra hagyatkozott. Nem nyújtott kezet senkinek. Meghajolt és azt mondta:
– Mein Name ist László Takács…General Manager….sorry…ich sprechen nicht Deutsch….
A férfiak kifürkészhetetlen arccal néztek rá. A legidősebbnek látszó ezüst keretes szemüveget viselő férfi angolul válaszolt:
– Nincsen semmi probléma, beszéljünk akkor angolul. Én Werner Wolf vagyok a gyártási igazgató, a hölgy Lotte Schulcz a közép európai HR igazgató, az urak: Johann Fleischer közép európai regionális igazgató, és Josef Selcher konszernigazgató. Azzal sorban rámutatott a tőle jobbról és balról álló két férfira.
Most már tudta kinek kell először kezet nyújtania, a protokoll szerinti sorrendben.
– Angenehm… – kaparta elő az utolsó eszébe jutó német szót.
– Szeretnénk végig menni előbb a műhelyeken, majd az irodákat is meg szeretnénk nézni.- fordult hozzá a közép európai regionális igazgató.
– Igen, természetesen, jöjjenek utánam. – mondta angolul és elindult s műhelyek irányába.
– Mutatom az utat.
Szótlanul követték végig a lucskos udvar nagy pocsolyái között az első műhelyig. Széthúzta a hatalmas tolóajtót és megcsapta őket a forró gumi szaga. A présgépeknél dolgozó szürke arcú emberek unottan nézték őket. Szedett – vedett ruhájuk izzadtan és piszkosan tapadt rájuk a meleg műhelyben. Sziszegtek a gépek, a forró gumi szaga egyre áthatóbb lett. A fekete földön kábelek tekergőztek géptől gépig. A munkások közül senki nem köszönt, senki sem szólt hozzájuk. Úgy tettek, mintha ott sem lennének. Az asszonyok némelyike még az előírt kendőt sem viselte.
Amikor kimentek a műhelyből már nem hallották, hogy az egyik munkás túlkiabálva a gépek zaját azt mondja:
– Tisztára úgy mutogatnak bennünket, mintha az állatkertben lennénk.
Egy asszony ráfelelt:
– Csak nem dobálnak pereceket, sajnos!
Egy villanásnyi időre mindenki elmosolyodott.
A második műhelyben a munkapadok mellett állók közül az egyik asszony rászólt:
– Vigyázzon igazgató úr, bepiszkolódik a szép öltönye!- Máskor, ha nagy ritkán lement valamelyik műhelybe, levette a zakóját és felvett egy kék köpenyt, amit valamelyik elődje hagyott az igazgatói iroda szekrényében.
Jól megnézte magának az asszonyt. Ötven év körüli volt. Ezek minden hétfőn kimosva, kivasalva hozzák a saját munkaköpenyűket. Mindig van kendő a fejükön. Sohasem késnek el. Sohasem jelentenek beteget. Mégsem szeretett velük dolgozni. Képesek voltak egyenrangúnak tekinteni bárkit, még őt is! Véleményük volt, és nem tartották meg maguknak. Képesek voltak javaslatokat tenni… Hiába, látszik rajtuk, hogy a szocializmusban nőttek fel, és kezdtek el dolgozni. Jobban szerette a pirszinges lányokat, a vadító színűre festett hajukkal, a tetoválásaikkal, az állandó rágózásukkal, a diszkóba való ruháikban. Nekik mindegy volt minden. Ha nem piszkálták őket, nem szóltak bele semmibe, nem érdekelte őket semmi. Átmeneti megoldásnak tartották az üzemet, még akkor is, ha már évek óta dolgoztak itt.
– Mit mond a munkásnő? – érdeklődött Lotte Schulcz.
– Félti a ruhánkat. – mondta el a fél igazságot. Nem mert mást mondani, hátha valamelyikük tud magyarul….
– Miért égnek a villanyok? – kérdezte a gyártási igazgató.
Felnézett az üzemcsarnok tetejére, az évtizedes kosztól megfeketedett ablakok sorára.
– Borús az idő. – maradt megint a fél igazságnál.
– Tisztítsák meg az ablakokat! – hangzott el az első utasítás a gyártási igazgató szájából.
Te jó ég! Ki és hogyan mászna fel oda megtisztítani? És mennyiért? És mi lenne a végeredménye? – gondolta bosszúsan. Hangosan azonban azt mondta:
– Igen, természetesen.
Végig járták a műhelyeket, és az irodaépület felé vették az útjukat.
Nem kérdeztek tőle semmit, sem a gyártásról, sem a megrendelésekről, sem a létszámról. Vagy mindent tudnak, vagy nem érdekli őket. Lehet, hogy azért vették csak meg a gyárat, hogy bezárják?
Az irodaépület előcsarnokában megállt a konszernigazgató és ránézett:
– A termelést átszervezzük. Kijelölünk egy német kollegát, aki segít magának az átállásban. Új gépsorok érkeznek a jövő hónapban a spanyolországi gyárunkból. Azokon kell folytatniuk a termelést. Ehhez a projekthez teljesen más munkaszervezést kell bevezetnünk, ez érinteni fogja a létszámot is. – A szemüvegén megcsillant a neon fénye, ahogy megfordult és választ sem várva felfelé indult a lépcsőn.
Ezeket a gépeket, amiken most folyik a termelés, az előző holland tulajdonosok hozatták Argentínából. Nullára írt, leselejtezett gépek voltak. Mibe kerülhetett az ideszállításuk! Mibe került, mire valamennyire is használható állapotba hozatták őket! Mennyi géphiba volt! Mennyi pocsékba ment feldolgozandó anyag! A termelékenységük meg annyi sem volt, mint a kidobott lengyel gépeké. Most meg ugyanezt kezdik elölről valami nullára írt, leselejtezett spanyolországi gépsorral. Aprót sóhajtott, hogy ne vegyék észre. Úgy sincs beleszólása.
Közben felértek az első emeletre. Benyitottak az első irodába, a könyvelésre. Az ablakon nejlon függöny, világos drapp szőttes a két oldalon sötétítő függönyként. Tiszta volt, mert Ilike, a könyvelés üdvöskéje hazavitte és kimosta. Az ablakban otthonról hozott, vagy névnapra egymástól kapott virágok. Fokföldi ibolyák, ciklámenek, még egy kis leander is.
Az íróasztalok a 70-es évekből maradtak itt. Szélesek voltak, beépített fiókokkal, lábtartóval.
Csúnya felületüket eltakarták a rajtuk levő iratok. A falon a képek is egy idősek voltak az íróasztalokkal. Csendéletek, bekeretezve. Olcsó nyomatok, vékony barna keretekben. Parketta volt az irodában. A sok felmosástól foltos, a sok lábtól kikopott. Valaha világosra lakkozták, de mára már megbarnult, itt – ott megfeketedett.
Némi tétovázás után odakinn kisütött a délutáni nap és halvány fénye jótékonyan bevilágította az ütött – kopott irodát. Kicsit felizzottak a színek, felragyogtak a virágok az ablakokban, a fehér papírok az asztalokon.
Az új tulajdonosok emberei mind a négyen hitetlenkedve járatták a szemüket. Szinte földbe gyökerezett a lábuk, kicsit elnyílt a szájuk. A konszern igazgató arcán két piros folt kezdett el terjedni. A bent ülők köszönésére ügyet sem vetve, hátralépett, és szinte futva sietett a következő ajtóhoz.
A pénzügyre nyitott be. Megállt a küszöbön és türelmetlenül intett a másik háromnak, hogy kövessék. Mindnyájan utána mentek, és itt is ugyanaz a látvány fogadta őket. Ugyanazok a függönyök, koszosabb változatban, ugyanazok az íróasztalok, csak a képek voltak kicsit mások. Itt tájképek nyomatai voltak ugyanolyan keretekben. A parketta is ugyanolyan volt, mint a könyvelésen. A konszern igazgató hitetlenkedve megrázta a fejét és valamit mondott németül a többieknek. Mintha azt mondta volna, hogy „hallatlan” gondolta az ügyvezető, de nem volt egészen biztos benne. Mit lehet tenni, sohasem jutott pénz a felújításra, a korszerűsítésre, még azt is nehéz volt kigazdálkodni, hogy a szükséges számítástechnikai fejlesztéseket meg tudják oldani.
Innentől az események felgyorsultak, minden irodába benéztek, nem szóltak semmit, nem kérdeztek semmit, de egyre idegesebbnek és egyre ingerültebbnek látszottak.
Amikor futtában szemügyre vették már az összes irodát, a kezébe vette az irányítást:
– Kérem, fáradjanak az igazgatói irodába és foglaljanak helyet.
Kinyitotta a harmadik emeleten az utolsó ajtót és betessékelte őket a titkárságra, ahol morcosan megnéztek mindent, majd bevonultak az ő irodájába.
Letelepedtek a régi kagyló fotelekbe, amiknek ütött – kopott zöld huzatát egy barna – fehér mintás elvékonyodott kartonhuzat fedte. Nézegették az egész falat beborító üvegezett könyvszekrényt, a régi hatalmas, ezer fiókos íróasztalt, ami talán még az ötvenes évekből maradt itt. A kopott barna – fehér mintás szőnyeget, a parkettát, ami ugyanolyan állapotban volt, mint a többi irodában. A falon a képeket, amik itt is tájképek voltak, ugyanabban a keretben, ami a többi irodában is volt.
Kávét hozatott a titkárnőjével és ásványvizet, de a vendégei nem nyúltak semmihez. A másik három a konszernigazgatót nézte, tőle várták, hogy megszólaljon.
Josef Selcher még egyszer körül nézett, megköszörülte a torkát és megszólalt:
– Tulajdonos váltásnál néha elszabadulnak a dolgok. – állapította meg és várakozóan az ügyvezető igazgatóra nézett.
Az nem értett semmit. Tegnap közölték vele a hollandok, hogy eladták a céget egy német konszernnek. Ma már itt vannak az új tulajdonosok képviselői. Mi szabadult el? És mikor?
– Bocsánat, nem értem. – volt kénytelen bevallani.
– Az irodák berendezésre gondol az igazgató úr! – segített összevont szemöldökkel Lotte Schulcz. Ő azonban nem értett még mindig egy kukkot sem. Tanácstalanul széttárta a kezét.
– Mi van a berendezéssel?
– Mibe került ez nekünk, arra lennénk kíváncsiak! – szólalt meg Johann Fleischer.
Ezeknek mi bajuk? Még mindig kínosan tanácstalan volt, hogy hová akarnak kilyukadni…
– Mi mibe került önöknek? – úgy érezte, hogy valami olyasmiről kell számot adnia, amiről nem is tud. Bárcsak itt lenne a gazdasági igazgató, ő meg tudná mondani, hogy mire hívtak le pénzt ma a bankból. Milyen átutalások mentek el ma… már éppen javasolni akarta, hogy hívják be a gazdasági igazgatót, amikor jéghideg hangon megszólalt Werner Wolf:
– Herr Takacs! Arra vagyunk mindnyájan kíváncsiak, hogy az egész irodaház összes irodájának – bele értve a maga irodáját is – berendezése a legújabb retro divat szerint, beleértve az antikolt parkettát, a retro függönyöket, a lakberendező igen magas tiszteletdíját, hiszen mindezt ragyogó színvonalon, nagyon kevés idő alatt kellett megcsinálnia, mibe került a konszernünknek?! Nem beszélve az Ön retro ülőgarnitúrájáról, amin most ülünk!
Életében nem esett még ilyen nehezére, hogy ne nevessen. Igyekezett nagyokat lélegezni és szomorú dolgokra, például az állása rögtöni elvesztésére gondolni. Nem tudta hirtelen hogyan is mondja meg az igazságot.
– Nem, nem volt semmiféle kiadás az irodákra. – kezdte óvatosan. Látta, hogy a konszern- igazgató tiltakozóan felemeli a kezét. Gyorsan folytatta, mielőtt még kínosabbá válik a helyzet.
– Ezek a bútorok a hetvenes években kerültek ide, újonnan. Azóta nem volt pénz a modernizálásra, a lecserélésükre, és most újra divatba jöttek.
Végig nézett a fagyos arcokon és tudta, hogy nem hiszik el.
Nem tudják elképzelni sem, hogy harminc, negyven éve használják már ezeket a bútorokat, azóta, hogy ők éppen csak megszülettek. Nem tudják elképzelni, hogy azóta nem változott itt semmi. Hogy ez nem retro….