Rezeda, a bohócdoktor

Halk nyögés, sóhajtozás hallatszott. Honnan jöhet ez a hang? Rezeda kíváncsian elindult a nyögdécselés irányába.
-Ki sóhajtozik?- érdeklődött halkan.
-Ki, ki?! Hát én!
-És ki az, az „Én”? Hol van az az „Én”?
-Ha lehajolsz egy kicsit, akkor láthatsz.
Rezeda lehajolt és a széksor mögött meglátta „Ént”. „Én” nem volt más, mint egy barna foltos plüss kutya.
-Hogy kerülsz ide a kórház folyosójára?
-Micikével jöttem ide vizsgálatra. Sokat kellett várni. Egyszer csak jött egy fehér köpenyes és elvitte magával. Én meg itt maradtam, mert várakozás közben Micike letett a székre és rajzolni kezdett. Amikor a köpenyes felkapta, akkor én ide a székek mögé csúsztam. Au! Kihúznál, mert nagyon fáj már az oldalam!
Rezeda óvatosan kiemelte a foltos kutyuskát. Az, megkönnyebbülten sóhajtott.
-Hogy hívnak?
-Fitosnak. De te ki vagy? Ja, és persze köszönöm a segítséget.
Rezeda pózba vágta magát és vigyorogva mondta:
-Nevem Rezeda,
de nem vagyok ám rozoga!
Orrom piros kislabda,
hajam veres paróka.
Bohócdoktor én vagyok,
arcodra mosolyt csalok.
Majd a produkció után meghajolt Fitos előtt. A kutyus elnevette magát.
-Igazi mosolydoktor vagy! Még engem is megnevettettél, pedig nincs jó kedvem.
-Tudod-, kezdte Rezeda- a kórházban sok kis beteg van. Igyekszem felvidítani őket, enyhíteni, feledtetni legalább egy kis időre a fájdalmukat, szomorúságukat. Gyógyír a nevetés, a vidámság. Mosolycseppet adok, cserébe csepp mosolyt kapok.
-Ó, ez nagyon szép dolog! Igaz én nem vagyok beteg, de szomorúnak szomorú vagyok- hajtotta le a fejét. Nekem is segítesz? Meg kell találnom Micikét! Tudom, hogy nagyon bánatos nélkülem!
-Persze! Ülj ide a vállamra és indulááás! Nyomozásra, kutatásra fel!
Rezeda, keresgélés közben vidám dalocskát dúdolt. Fitos csodálkozott, hogy milyen nagy is ez az épület. Itt aztán nem lesz könnyű megtalálni Micikét. Hamarosan egy kórteremhez értek. A szobában gyerekek feküdtek és mindegyikük arca sápadt és szomorú volt. Azonban ahogy meglátták Rezedát, felültek az ágyukban és kiáltozni, tapsolni kezdtek.
-Itt van Rezeda, aki nem rozoga!- kiabálták.
Rezeda dalocskával, bűvész-trükkökkel, kedves versikékkel mulattatta a kis betegeket.
-De cuki kutyád van!- mondta az egyikük. Ő a mai segítőd?
-Nem! Keressük a gazdiját, akit Micikének hívnak. Nem hallottatok róla? Ma hozták be, és sajnos elveszítette a kedvenc kutyusát, Fitost. Nézzétek milyen szomorú a szeme! Ő is nagyon bánkódik!
Fitos igyekezett minél gyászosabb képet vágni.
-A hármas kórterembe hoztak új beteget- válaszolta az egyik fiúcska. Lehet, hogy ott megtaláljátok. Általában odakerülnek az újak.
Ő már régóta fekszik itt, és nagyon jól ismeri a kórház minden zegét – zugát, szokását. Hamarosan ott álltak a hármas kórterem előtt. Fitos izgatottan ficánkolni kezdett Rezeda vállán. Beléptek, ekkor Fitos meglátta Micikét, aki sírdogált, anyukája pedig vigasztalta.
-Mindjárt visszamegyek a váróba, megnézem, hogy ott van- e a kutyuskád. Vagy az is lehet, hogy valaki leadta a portán…
Ekkor Micike is észrevette Rezeda vállán Fitost. Nevetve tapsikolni kezdett.
-Ott van, ott van! Kedves Fitos! Gyere gyorsan az ölembe! Köszönöm, hogy megtaláltad és idehoztad kedves….-itt megállt.
-Rezeda, aki nem rozoga- hajolt meg Micike előtt. Örülök, hogy segíthettem! Én vagyok a kórház mosolyfelelőse. Jót beszélgettem a kutyáddal. Nagyon szomorú volt, hogy elvesztetted, és megkért, hogy segítsek neki megtalálni téged.
Micike elgondolkodott, hogy ez a vörös hajú, piros orrú, hogy tudod beszélgetni Fitossal. De ez most mindegy! Fő, hogy itt van a kis kedvence. Boldogan ölelte magához és tudta, így már sokkal könnyebb lesz kibírni néhány napot a kórházban. Rezeda is megígérte, hogy gyakran bekukkant majd hozzájuk egy kis mókázásra.
Hisz egy csepp vidámság, mosoly csodákra képes, segíti a gyógyulást.