Rezonanciák (1)

A nő egy frissen kölcsönkapott könyvbe temetkezett, már amennyire az ágyon mellette hasaló fiúcska hagyta. Lábait minduntalan anyja kezéhez tolta, ő pedig engedelmesen simogatta, masszírozta az aprócska talpakat. Térdeit felhúzta, annak támasztotta a lebilincselő regényt. Megpróbálta kikapcsolni agyából a tévéből nyüszörgő mesecsatorna zajait és a nappaliból átszűrődő legfrissebb híreket. Még csak az elején járt a könyvnek, a nyolcvanadik oldal körül, és örült, hogy nem az a nehezen induló történet, ami lassan bomlik ki az olvasó előtt, hanem az a fajta, ami rögtön magával ragadja a szemet.
Két mondat között felpillantott, és meglátta a férjét, amint a másik szobában a kanapé szélén ülve élvezettel kanalaz egy doboz gyümölcsjoghurtot. Önkéntelenül mosolyra húzódott a szája, és a szívét jóleső melegség járta át. A férfi már durván két hónapja fogyókúrázott – gyakorlatilag alig evett. Megelégelte 102 kilóját, és kovászos uborkán, paradicsomon és zacskós levesen próbálta levezekelni a korábbi bűnöket. Most 86 kilósan úgy ette az egyébként cukros joghurtot, mintha legalábbis kedvenc milánói bordáját, vagy egy jól elkészített pacalt toltak volna elé. Láthatóan belefeledkezett az evés élvezetébe. Az asszony majdnem felkuncogott, miközben szíve mélyén megsajnálta önsanyargató férjét: valahogy így nézhet ki egy vegetáriánus oroszlán. Mert az volt, oroszlán, minden ízében. Végtelenül konok, önfejű és kiismerhetetlen – mindeközben elszánt, kitartó és nemes lelkű. Férj és apa. Száz kiló alatt sem egy könnyű ember… A nő itt tartott gondolataiban, s keze mindeközben elnyugodott a fiúcska lábain. „Anyaaaa, simiiiizz” – szólt rá türelmetlenül a szőke fej, és az asszony, engedelmeskedve a kérésnek, újra belemerült az olvasásba.

2006. augusztus 11.