Rezonanciák (2)

Épp vasalt, mikor a férfi és anyja megérkeztek. Rögtön látta a férjén, hogy baj van. Szavak nélkül is értették egymást. Átvette a papírt, amin egy cím állt. „Beadják a mamát, igaz?” Az „otthon” gondolatára ökölbe szorult a keze. Oké, a mama már nem a régi, folyamatos odafigyelést igényel. Fárasztó, hogy megkérdezi száznegyvenedszer is ugyanazt, és tizenhétszer köszön, miután megérkezett. Ja, és most épp azt hiszi, farsang van. Ezenkívül más baja nincs. Igaz, már csak bele-belelapoz valamelyik szerelmes magazinba, mert mire a sor végére ér, elfelejti az elejét. Meg elénekel időnként egy régi mozgalmi dalt. Fizikálisan viszont remekül van, 81 évéhez képest mindenképpen. De már így is terhessé vált férje nővérééknek, akik saját családi házukban, saját vállalkozásukban már nem képesek ennyi felé figyelni. Gondold csak el, jön egy ügyfél az építészirodába, és azt kell látnia, hogy a mama jön-megy, mint a távirat és kérdez, kérdez és kérdez. Hogy lehet így tárgyalni?! Elképesztő…
Persze, csak másfél hónapról van szó, míg az egyik lány férjhez megy – rengeteg dolgot kell elintézni és addig csak láb alatt lenne a mama.
Az asszony visszament a vasalnivalóhoz, és dühét belesulykolta férje ingébe. „Önző, lelketlen dögök!” – kiabálta a lelke. „Mi nem tudnánk megoldani?” – kérdezte a férfitól. „Gondolkodom, egyfolytában ezen gondolkodom.” – felelt a másik, szürkére vált arccal. „Ja, és nem vagyunk hivatalosak az esküvői vacsorára – tudod, F. miatt. De kaptunk meghívót a szertartásra.” A nő elsötétült tekintettel húzta-vonta a ruhán a vasat. „Biztos arra gondoltak, úgyis fogyókúrázol.” – nem tudtak nevetni.
A nő kiment, hogy előkészítse az ebédet. „Honvágyam volt” – szólalt meg a mama – „Gondoltam, átjövök hozzátok”. „Szegénykém, ha tudnád, milyen honvágyad lesz még…” A tegnapi húsleves illatozva melegedett a tűzhelyen. A családi tűzhelyen.

2006. augusztus 13.