Ronin

*
Yoshida ugyanolyan könnyen ébredt, mint más reggeleken.
Szíve zavartalan ritmusban vert, a levegő megnyugtató egyenletességgel járt ki-be a tüdejében, és az álom is villanásnyi idő alatt kiröppent a szeméből, mint mindig. Ekkor azonban élete kibillent a megszokott kerékvágásból, mert valami végérvényesen megváltozott.
Megrettenve érezte, hogy Neshika meghalt az éjjel.
A férfi kétségbeesetten hátranyúlt a tarkójához, de hiába bökdöste egyre idegesebben a nyakára simuló organizmust, parazitája petyhüdten hevert, mint valami túlázott szivacs.
Yoshida rettenetes, kontrollálhatatlan pánikba esett; hirtelen azt sem tudta, mihez kapjon. Mikor lehiggadt, fájdalmas élességgel vágott agyába a felismerés: ha lelepleződik, páriává válik.
„A parazitád nélkül senki vagy” – óriástranszparensek sulykolták úton-útfélen az ehhez hasonló jelmondatokat a társadalom tudatába.
Meglepően hamar státuszszimbólummá vált, kinek mekkora élősködője van. Yoshida nem emlékezett rá, mikor kezdődött ez az egész.
A zingarák egyszer csak megérkeztek, ám néha úgy tűnt, mintha mindig is a Földön éltek volna, melynek meghódítása gyerekjáték volt számukra.
Nem robbant ki háború. Az emberek nem tiltakoztak a jelenlétük ellen, sőt, úgy tűnt, örömmel tölti el őket gyors és fájdalommentes leigázásuk.
Az idegenek a gazdaszervezet tarkóján keresztül kapcsolódtak áldozatuk véráramába, és sajátos szűrőrendszerként funkcionáltak. Átfolyt rajtuk hordozójuk minden csepp vére, aztán olyan adalékanyagokkal átitatva pumpálták vissza, amely intenzívebb örömérzést szabadított fel, mint a legkéjesebb szexuális élmény. Az űrből jött élősködők cserében számukra fontos összetevőket választottak ki a gazdatestből, és magukhoz ragadták áldozatuk felett a szellemi uralmat.
A Föld lakossága boldogan adta át magát az élvezetnek, lelkesedve a bőrtömlőre emlékeztető földönkívüliekért, akik megszűntették a planétát sújtó problémákat.
Eltűnt minden betegség és nyomorúság. Nem voltak többé faji összeütközések és háborúk. A bűnözés értelmetlenné vált, a régi értékek és érdekek szappanbuborékként pattantak szét.
A nemek közti különbségek jelentéktelen apróságokká degradálódtak. A szexuális kapcsolat pusztán a fajfenntartást szolgálta, mert a piedesztálra emelt kéj semmiségnek tűnt a zingarák nyújtotta önkívülettel összehasonlítva.
A paraziták majd minden vidéket behálóztak és ellenőrzésük alatt tartottak, elhozva az aranykort az őslakosok számára.
Ezek vitathatatlan tények voltak, amiket Yoshida is elismert. A szavakat legalábbis értette, de azok mélyebb értelmét nem fogta fel, ami érthető, ha valaki kábítószeres lebegéshez hasonló állapotban éli mindennapjait. Amikor az öröm elveszett fájdalmas és keserű élménynek bizonyult a valóság. Nem létezett iszonyúbb szégyen a zingara pusztulásánál. A váratlan tragédia arra vallott, hogy gazdatestként van valami rejtett hibája, ami az élősködője életébe került.
A magukra maradt hordozók helyzete hasonlóvá vált a feudális Japán kóborló roninjaiéhoz. Többé nem akadt parazita, amely a szolgálatába fogadta volna őket, embertársaik pedig kerülték társaságukat, mint a leprásokét. A kitaszítottak orra előtt örökre bezárult az Éden kapuja, és nem egyszer megesett, hogy a köréjük gyűlt tömeg agyonverte a szerencsétleneket, mikor fogyatékosságuk kiderült.
Neshika testét még langyosnak érezte, ami arról árulkodott, hogy legfeljebb néhány órája távozott az élők sorából.
A középkorú férfinek rettentően hiányzott az ereibe pumpált életöröm. Azonnal sötéten kezdte látni a világot, nem alaptalanul. Beismerte magának, hogy csak addig maradhat életben, amíg el tudja hitetni a külvilággal, hogy minden rendben van.
A gazdájukat vesztett szolgák alázatával kezdett öltözködni, derekára kötve a hivatali rangját jelképező jáde köves markolatú katanát, bőrdzsekije felhajtott gallérjával leplezve parazitája állapotát.
– Jó reggelt Matsuhiro-szan! – köszönt rá a földszinten elhelyezett pult mögül az ügyeletes biztonsági őr.
– Jó reggelt! – viszonozta az üdvözlést Yoshida, akinek úgy rémlett, hogy Demurának hívják a fickót, de nem volt benne biztos.
– Hogy vagyunk ma? – kérdezte joviálisan a védelmi szakember. – És a parazitánk?
– Remekül vagyok, Neshika nemkülönben – válaszolta távolságtartóan a hivatalnok. – Kicsit többet evett a szokásosnál, és ez elnyomta kissé, de amúgy minden rendben.
– Nagyszerű – Demura a legtündöklőbb mosolyát öltötte fel, habár az sugárzott a tekintetéből, hogy: „engem úgyse versz át te kis sz…rházi, fehér galléros k…csög!” – Szép napot, Matsuhiro-szan!
Yoshida válaszul biccentett neki, épp csak annyira, amennyit a kötelező udvariasság előírt, aztán már fordult is ki az utcára az üvegezett bejárati ajtón és elsietett. Az odakint nyüzsgő tömeg megnyugtató közönye hamar lecsillapította; a járókelők keresztülnéztek rajta, mint bármely másik napon. A metrón hasonló volt a helyzet, a többi ingázó ügyet sem vetett rá, mindegyik elmerült a maga külön élvezet-univerzumában.
„Micsoda boldogság a zingarákkal együtt élni” – állapította meg Yoshida szarkasztikusan, mereven bámulva a sarokban vonagló ötven év körüli nőt, akinek nyilvánvaló orgazmusa senkiből sem váltott ki megbotránkozást.
Bárkivel megeshetett, hogy a parazitája olyan örömáradatot zúdított rá, amit nem tudott kontrollálni. A zárkózottsága leplébe burkolózó hivatalnok emlékezetéből furcsa jelenet bukkant elő – tehetetlenül vergődik a Hotel Nakatomi vörös szőnyeggel borított padlóján, anélkül, hogy zavarba ejtené az összegyűlt üzletembereket, akik ügyet sem vetve az intermezzóra úgy folytatták a tárgyalást, mintha mi sem történt volna.
Yoshida döbbenten érzékelte, hogy mindjárt elsírja magát, amikor visszakerült a jelenbe. Nagy hibát követett volna el, ha utat enged a könnyeknek. Ezzel az erővel akár a homlokára is kiírhatta volna, hogy gazdátlan ronin, akinek megváltás a halál.
Kényszeredett mosolyt erőltetett az arcára, és megpróbálta eljátszani, hogy úszik a boldogságban. Pompás kedélyállapota körülbelül annyira volt hiteles, mint a kabukimaszkok festett grimaszai.
Szerepébe rendkívül nehezen tudta beleélni magát a depresszió zátonyaként az optimisták tengerében. A legszívesebben darabokra tépte volna őket, de akkor sem lett volna esélye a túlerővel szemben, ha kardot ránt.
Végre megérkezett az égbenyúló irodaházhoz, ahol dolgozott.
Keresztülsétált a tágas előtéren, és néhány kollégája társaságában beszállt a liftbe. A keskeny kasztniban rátört a paranoia. Úgy érezte, az összes tekintet a tarkóját fixírozza, és tulajdonosaik tisztában vannak vele, hogy a zingarája nem más, mint morbid nyakbavaló csupán.
Yoshida megváltásnak érezte, amikor végre menedékre lelt irodája magányában. Eljött az idő, hogy átgondolja a helyzetét.
Elsőként a tarthatatlan jelző jutott eszébe jelenlegi társadalmi állásával kapcsolatban, aztán pedig Alaszka. Hogy miért éppen az?
A régi aranylázak fagyos színhelye, azon kevés földdarabok közé tartozott, melyekre az idegenek sosem terjesztették ki a fennhatóságukat. A zingarák gyűlölték a szélsőségesen hideg vidékeket. Ezek többségét vészes gyorsasággal átformálták saját ízlésüknek megfelelően, de mindegyikkel nem tehették meg, mert felborították volna a bolygó hőmérsékleti egyensúlyát.
Yoshida Alaszkán kívül legfeljebb Szibériát, vagy az Antarktiszt választhatta volna menedékhelynek. Kanada, Izland, Grönland és a skandináv államok mediterrán turistaparadicsomként születtek újjá, átesve az idegenek által rájuk erőltetett metamorfózison.
A ronin tudta, hogy már csak huszonnégy órája maradt úti célja elérésére. Pontosan ennyi idő kellett hozzá, hogy egy halott zingara kiválva az általa uralt szervezetből, érett gyümölcsként hulljon a földre.
Yoshidát a könyvelőrészleg csoportvezetőjeként külön iroda illette meg, bár ez a nagyvonalú meghatározás költői túlzásnak tűnt a számára a zárkára emlékeztető helység láttán. Ezúttal mégis hálát adott a szűkös menedékért, ahol tanúk nélkül nekiláthatott menteni, ami menthető.
Számítógépen keresztül helyet foglalt a legközelebbi Alaszkába tartó gépre, aztán likvidálni kezdte a pénzügyi befektetéseit. Kiválasztott célpontja olyan hellyé vált, amilyen Mexikó vagy Kolumbia voltak valaha.
Csak a készpénzt fogadták el odaát.
A Szabad Területek lakói kutyába se vették az embert, ha holmi csekkekkel próbálkozott. Tulajdonképp érthető volt az alaszkaiak anyagias szemlélete – ha valaki roninná vált örökre kitaszították a civilizált társadalmak közösségéből, ráadásul minden ingó és ingatlan vagyona az államra szállt.
Yoshida annyira belemerült a pénzügyi tranzakciókba, hogy még a gépet is elfelejtette kikapcsolni, amikor Onaburo Niita, az egyik alosztályvezető rányitott a szobában.
– Matsuhiro-szan… – kezdett volna mondanivalójába a hívatlan vendég, de elakadt, mikor meglátta, hogy mit művel a beosztottja.
Niitának nem kellett korszakalkotó zseninek lennie hozzá, hogy rájöjjön, miben fáradozik. Yoshida nem engedhette meg, hogy eljárjon a szája.
A ronin józanesze sötét verembe hullt.
Hagyta, hogy puszta túlélési ösztöne diktáljon. Teljes erőből halántékon vágta Niitát, aki kábán a sarokba tántorodott, elegendő teret nyitva támadójának, hogy kardot ránthasson.
Az alosztályvezető simán elájult volna az ütéstől, ha egyedül van, de az élősködője megérezve a veszélyt, eszméletén tartotta.
Yoshida egyetlen sima mozdulattal húzta elő a katanát, és Niita torka felé vágott a borotvaéles pengével.
A vércsap elzárása jó megoldásnak látszott a földönkívüli kiiktatatására, mielőtt telepatikus úton figyelmeztetné társait.
Niita szája sikolyra nyílt, de a katana áthasította a nyakában az ereket és a hangszálait, a tarkójába ékelődött idegenről nem is beszélve. A szűk hely ellenére tiszta vágás volt, a férfinak felfogni sem maradt ideje, mi történik vele.
A levágott fej puffanva repült a sarokba, a sercenve széthasadó zingara maradványainak kíséretében. Yoshida csak a reflexeinek köszönhette, hogy félre tudott szökkenni a mennyezetig fröccsenő vérszökőkút elöl.
A megcsonkított torzó egy végtelennek tűnő pillanatig még állva maradt, aztán összerogyott, mint valami marionettfigura, amelynek elmetszették zsinórjait.
A legtöbb hivatalnok – legalábbis Yoshida szintjén – csak dísznek vagy játékszernek tekintette a rangját jelképező katanát. Ő azonban különbözött a pózőrködő átlagtól, mintha szamuráj őseinek vére kivezető csatornára lelt volna benne. Rendszeresen gyakorolt a jáde köves fegyverrel. Mindennapi élete részének tekintette a kemény vívóleckéket, melyekkel karbantartotta testét és szellemét.
Miután túltette magát rémtettén Yoshida kiforgatta a halott zsebeit.
Megszerezte Niita felsőbb szintű belépőjét, amellyel könnyűszerrel behatolt az irodájába, ami tágasabbnak bizonyult az övénél. Lelkiismeret furdalás nélkül elemelte a páncélszekrényben lapuló készpénzt, és a bankjegykötegek mellett heverő revolvert.
Nem volt vesztenivalója: azzal, hogy szándékosan kioltotta a paraziták egyikének életét, egyszer és mindenkorra törvényen kívülivé vált.
Mire visszatért saját szobájába addigra gépe a kockázatos pénzügyi tranzakciók végére jutott. Elégedetten kifelé indult, akárcsak a többi ott dolgozó, akik hangyaseregként özönlöttek ki az utcára, hogy megkezdjék ebédidejüket.
Yoshida már elvegyült az utca kavargásában, amikor megszólalt a telefonja.
Leslie Fujimoto neve vibrált az apró képernyőn.
– Szeva’, tesó!
A ronin remélte, hogy túljátszott lazasága nem tűnik erőltetettnek a vonal másik végén, miközben a megkezdett ösvényen folytatta párbeszédüket.
– Mi a pálya?
Leslie Fujimoto amerikai-japán keverék volt, és az tette különlegessé, hogy apja a fajtiszta vérét hagyta elvegyülni a Brooklyn mélyéről érkező, koromfekete bőrű nőével, aki az anyja lett. A Felkelő Nap országában a zingarák megjelenése előtti időkben mélyen elítélték a vegyes házasságokat, különösen, ha az egyik fél fekete volt.
A hagyományok azonban teljesen hidegen hagyták Yoshidát, aki a középiskolában melegedett össze a különös ifjúval. Életútjuk később igencsak elkanyarodott egymásétól, de azért tartották a kapcsolatot.
Fujimoto a Gazdatest Koordináló Ügynökség fejvadásza lett, bár egyszerűen csak szamurájoknak nevezték a hozzá hasonlókat. A GKÜ minden nagyvárosban központokat állított fel, amelyekben óriási mesterséges agyak ellenőrizték szúrópróbaszerűen a zingarák kimenőjeleit.
Yoshidára rátört a rettegés, mert nem tudta eldönteni, hogy ez most hivatalos vagy hétköznapi hívás-e a gyerekkori barát részéről.
– Képzeld, az egyik felettesed Niita egyszer csak elhallgatott, mintha kisült volna – Yoshida olyan hidegnek érezte Fujimoto szavait, mintha jégdarabok kopognának a dobhártyáján.
Tudta, a szamurájok az olyan rendkívül ritka eseteket nevezik kisülésnek, amikor hordozótest és parazita egyazon pillanatban tűnnek el a rendszerből. Ez pedig vagy természeti katasztrófát, vagy gyilkosságot feltételezett – de legalábbis egy ronint.
– Nem vettél észre ma rajta semmi különöset?
Fujimoto kérdése visszatérítette a jelenbe.
– Nem, tesó – válaszolta Yoshida közömbösen. – Csak egy villanásra láttam, de úgy nézett ki, mintha boldogságban úszna. Szóval, mint máskor.
– Hát, pedig nem találjuk se a gazdája, se az ő szignálját – szögezte le Fujimoto. – Azt hiszem, kimegyek hozzátok, és megnézem, mi az ábra.
– Ebédszünet van – magyarázta Yoshida. – Ha csak nálatok valami géphiba, akkor hiába sietsz, egy órán belül úgyse jön vissza.
– De az is lehet, hogy soha! – vágta rá a szamuráj. – Talán már úton van Alaszkába, mert ronin lett belőle!
– Bármi megeshet – ismerte el dobogó szívvel Yoshida. – Akkor, most mihez kezdesz?
Fujimoto megfontolta a választ.
– Egy óra múlva átugrok hozzátok – közölte végül –, de biztos, ami biztos, megadom Niita nevét a repülőtereken, a kikötőkben és a vasútállomásokon. Nem szeretném, hogy egérutat nyerjen vagy meglógjon, amíg ölbe tett kézzel ücsörgök!
– Ez érthető – helyeselt Yoshida. – Én is épp ebédelni megyek. Akkor egy óra múlva az irodában, oké? Majd együtt körülnézünk.
– Oké, testvér! – vágta rá a szamuráj.
Aztán még hozzátette: – Jó étvágyat! Egy óra múlva ott vagyok!
Yoshida kikapcsolta a mobilt, aztán a legközelebbi szemetesbe dobta, és megszaporázta a lépteit. Tudta, hogy a fekete GKÜ fejvadász a legjobbak közé tartozik, és azt súgták az ösztönei, hogy egyetlen szavát sem hitte el.
Fujimoto bontotta a vonalat.
Szeme sötét drágakőként parázslott, ahogy a Yoshida irodájában fekvő lefejezett hullát bámulta.
**
Yoshida könnyedén elvegyült a terminálban nyüzsgő tömegben. Csak a véletlennek köszönhette, hogy épp amikor bemondták a járatát, megpillantotta a szamurájt a boldogság álarcát viselő sokaságban.
Fujimoto vonásai a felajzott kopó izgalmát sugározták.
Yoshida azon kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy a szamurájok, ha a helyzet úgy kívánta, uralmuk alá hajthatják a gazdájukat. Miközben egy nagydarab turista széles háta mögött keresett fedezéket, gyerekkori barátja átszellemült arckifejezéséből kikövetkeztette, mit csinál.
Az a parazitáján keresztül rácsatlakozott a legközelebbi központra, amely összeköttetést biztosított számára a repülőtéren fellelhető összes élősködővel. Nem volt szüksége műholdas keresésre vagy bonyolult számítógépes manőverekre, mint az elődeinek. A szamuráj közvetlen képet kaphatott bármelyik terminálban tartózkodó gazdatesttől, mintha hirtelen ezernyi szeme nőtt volna, melyekkel minden arcot megnézhet.
Yoshida tudta, hogy azonnal menekülnie kell, mert máris olyan érzése támadt, hogy az egyik közelében lézengő aggastyán kitartóan bámulja.
A ronin szíve a torkában dobogott, miközben feltűnés nélkül kihátrált a verőfényben úszó utcára. Minden egyes másodperc végtelenül hosszúnak tűnt, ráadásul az a kényszerképzete támadt, hogy hatalmas, festett céltábla virít a homlokán.
„Hajszál híja volt” – dübörgött Yoshida agyában.
A veríték vékony filmrétegként fénylett a homlokán. Új tervet kellett készítenie, ha nem akarta kitenni magát a paraziták dühének.
Ekkor Neshika teteme melegedni kezdett a tarkóján.
Fujimoto hangja lélekharangként kongott a tudatában, és visszhangozva ide-oda ütődött koponyája falai között.
„Nem tudom, merre vagy, tesó, de megtalállak” – fenyegette a szamuráj. – „Már nem lehet bemérni a gazdádat, de az adásokat még veszi, amíg csatlakozik az idegrendszeredhez.”
Ez újdonság volt Yoshida számára, de azonnal kihasználta a lehetőséget.
„Mi a fenét akarsz tőlem?” – kérdezte ingerülten. – „Talán, hogy feladjam magam?”
„Pontosan azt akarom, Yoshi!” – csattant fel Fujimoto. – „Add fel! Ha hagyod, hogy elfogjalak, nem engedem, hogy bárki is meglincseljen. Sértetlenül beviszlek a legközelebbi központba, ahol gyors halál lesz az osztályrészed.”
„Kecsegtető ajánlat” – a ronin remélte, hogy sikerült szatirikus élt csempésznie gondolataiba – „de mégsem eléggé. Szeretném inkább túlélni ezt az egészet, aztán lelépni Alaszkába, ha nem gond.”
„Ha nem jössz hozzám önként, kénytelen leszek proscripcióra jelölni téged, te is tudod.”
Yoshida tisztában volt vele, hogy a szamurájnak kötelessége ezt tenni, ha nem hagyja elfogni magát.
A hatékony eljárást Diocletianus császár eszelte ki az ókori Rómában, hogy belső háborúk nélkül számolhasson le Sulla és a köztársaság ellenségeivel. Az uralkodó kiíratta a főtereken mindazok nevét, akiket holtan akart látni. Ezeket az embereket többé semmilyen törvény nem védte – bárki büntetlenül megölhette őket, és ha levágott fejüket a legközelebbi hatóság elé vitte, jutalmat kapott érte. Akárcsak az, aki csupán feladta őket, míg esetleges rejtegetőik szintén életükkel fizettek tettükért.
A paraziták által megszállt Földön még inkább egyet jelentett a biztos halállal, ha felkerült valaki az ellenségek nyilvános listájára.
Zseniálisan gonosz ötlet volt a zingaráktól e régi hagyomány feltámasztása. Yoshida tudta, ha Fujimoto beváltja a fenyegetést, és proscripcióra jelöli, nem talál helyet, ahová elbújhatna, és nem akad olyan hordozó a Földön, amelyik habozás nélkül meg ne gyilkolná.
„Rohadj meg, ha ennyit ér a barátságunk!” – sugározta Yoshida a szamurájnak dühödten. – „Akkor sem adom fel magam, de elárulom, hová megyek: a kikötőbe! Ha férfinak tartod magad, egyedül próbálsz megállítani! Van elég készpénzem a megtakarításaimat pedig egyik alaszkai bank offshore-számlájára utaltam. Fel akarok jutni valamelyik csempészhajóra. Gyere a dokkokhoz, és állíts meg, ha tudsz!”
„A gazdám nem hagyna sok választást, de most én uralkodom felette” – szögezte le Fujimoto. – „A régi barátságra való tekintettel elfogadom a kihívásodat! Ha lefegyverezlek, beviszlek, és tiszta halál vár rád. Ha legyőzöl, én halott leszek, te pedig kapsz egy utolsó esélyt, hogy új életet kezdhess.”
„Rendben” – egyezett bele a ronin – „akkor a kikötőben, tesó!”
Yoshida maga sem tudta miért, de hitt az üldözőjének.
Utoljára a középiskolában vívott meg Fujimotoval, és akkor vitán felül jobb volt nála. Azóta sem hanyagolta el az edzéseket, de bizonyosra vette, hogy az eltelt idő alatt gyerekkori barátja is a katana mesterévé fejlesztette magát.
Öngyilkosságnak tűnt kardpárbajra vállalkozni a szamurájok egyikével, de legalább tisztes halálnak látszott.
Yoshidában felvetődött az ocsmány gondolat, hogy megpróbálhatná tőrbe csalni az üldözőjét, és talán meg is tette volna, ha nem épp a gyermekkori barátjáról lett volna szó. Úgy döntött, még mindig kellemesebb lesz az ő fegyverétől elesni, mintha darabokra tépné az idiótán vigyorgó csőcselék.
A ronin leintette az egyik arra guruló taxit, és az álmodozó tekintetű sofőr markába nyomva néhány ropogós bankjegyet, derűs hangon odavetette neki: – A kikötőbe!
***
Miután a kikötőben elszórt némi kenőpénzt, az egyik csempészhajó kapitányához irányították Yoshidát, akit Ioszuke Tanakának hívtak. A férfi leginkább anorexiás kosárlabdázó benyomását keltette a roninban – fenemód magasnak és annyira soványnak tűnt, hogy szemből is úgy látszott, mintha oldalról állna. Ezen kívül hatalmas kapafogai voltak, és rémítően béna tetoválásai, haját hosszú fekete varkocsba fonva viselte, mint az indiánok. A szájából áradó stirabolbűz pedig egyenesen mindent felülmúlt, amit Yoshida valaha is megtapasztalt.
A Tanaka tarkóján darvadozó rendkívül csenevész parazita viszont szembeötlően letargikusnak tűnt, valószínűleg épp a penetráns illatú kábítószernek köszönhetően, amellyel hordozója mértéktelenül rombolta saját idegrendszerét.
A girhes bűnöző a vérbeli csempészek közé tartozott. A hideg területek parazitájukat vesztett roninjai, csakis a narkóban találtak múló örömöt. Mivel hátralévő életük jó részét igyekeztek drogmámorban tölteni, az állandó ellátásuk igazi bombaüzletnek bizonyult. A veszélyes tranzakciók lebonyolítói, ugyanolyan gazdatestnek tűntek, mint bárki más, de szándékosan stirabolfüggővé váltak, hogy térdre kényszerítsék a parazitájukat.
Gazdáik ugyanúgy leadták a központi jelet, mint más zingarák, de nem tudták uralni a birtokukba vett hordozót.
A csempészek folytonosan borotvaélen táncoltak.
Nagyon oda kellett figyelniük rá, hogy ne váljanak teljesen addiktívvá – az egyenes út lett volna a jeges pokolba, a többi száműzött közé. Ugyanakkor le sem jöhettek teljesen az anyagról, mert a parazitájuk rögvest visszanyerte volna a hatalmát, és riadóztatta volna a legközelebbi központot.
Yoshida semmi pénzért nem cserélt volna ezekkel az alakokkal, nem hiába tartotta a mondás: csempésznek születni kell. A fénytelen tekintetű Tanakával minden esetre könnyedén megegyezett, miután olyan összeget tett le neki készpénzben, amennyit a fickó csak jó néhány hónap alatt keresett volna meg.
Miután túlestek az alkun a ronin az egyik mólón át lement a kikötőbe. Onnét elsétált a távolabb eső dokkok felé, majd leült az egyik bálára és várakozni kezdett.
A napfény szikrázva verődött vissza az óceán nyugodt felszínéről, a vér csendesen lüktetett a férfi ereiben.
„Itt vagyok, tesó!”
Fujimoto hangja korbácsütésként érte – a nap olyan forrón perzselt, hogy Yoshida nem vette észre, amikor Neshika melegedni kezdett a tarkóján.
„Merre vagy?” – a szamuráj kérdése számonkérést sugallt.
„A 7-es dokknál megtalálsz, nigger!” – válaszolta a ronin, aki csak akkor nevezte így őt gyermekkorukban, amikor fel akarta bosszantani.
Néhány perc múlva Fujimoto szálas alakja jelent meg a dokkhoz vezető közlekedőúton.
Sötét haját rövidre nyírva viselte, mint mindig, fekete szeme ugrásra kész ragadozó éberségével csillogott. Körszakáll keretezte ajka vékony vonalnak látszott, akkor is, amikor közelebb ért.
Már a mozgásáról is lerítt, milyen átkozottul keménnyé tették a fejvadászattal töltött évek, izmai eleven állatként hullámzottak a testét burkoló kimonó alatt.
Yoshida mégsem érzett gyűlöletet iránta, noha most először nézett rá az üldözöttek tekintetével. Tudta, gigászi harc lesz közöttük, és ha elbukik, legalább férfi módra távozik ebből az árnyékvilágból. Az sem zavarta, hogy mindezt egy tiszteletreméltó jó barát kezétől kell elszenvednie. Készen állt arra, hogy farkasszemet nézzen a halállal.
A ronin ruganyosan pattant fel a báláról.
A kezében megvillant őseitől örökölt katanája, amikor sima mozdulattal előrántotta hüvelyéből. Tekintetét mereven ellenfele alakjára fókuszálta.
Fujimoto tőle ötlépésnyire megtorpant, és merev formalitással meghajtotta a fejét. A fegyvere már a kezében csillogott. A napsugarak őrjöngő táncot jártak a penge élén.
Yoshida szertartásosan viszonozta a köszöntést, aztán oldalt fordulva lovaglóállást vett fel, és mélyen beszívta a levegőt. Feszülten koncentrált a látszólag laza pózban várakozó szamuráj minden rezdülésére, mert tudta, az ellenfele részéről érkező támadás elemi erejű, és szinte kivédhetetlenül gyors lesz.
A szamuráj feszes ragadozómozgással, lassan körözni kezdett, és a körök egyre kisebbek lettek. A ronin tenyere síkossá vált az izgalomtól és a verítéktől. Tekintete megmerevedett, és túlfeszített idegei elpattanással fenyegettek.
Ekkor Fujimoto merev vonásai ellazultak, szemében huncut fény lobbant, és nevetve leeresztette a fegyvert.
– Minek neveztél az előbb, idióta? – kérdezte vigyorogva.
Yoshida hitetlenkedve meredt gyerekkori barátjára.
A fekete szamuráj hátranyúlt, és úgy húzta elő fonnyadt bőrszütyőre emlékeztető parazitáját, mint vásári bűvész a nyulat a cilinderből.
– Mikor láttam, hogy bajba kerültél, és rákényszerültél Niita megölésére, sokáig rágódtam rajta, mit tegyek – vallotta be Fujimoto. – Te vagy az egyetlen barátom ezen a rohadt világon, még ha nem is töltjük együtt a hétvégéket. Úgy döntöttem, nem hagylak cserben. Jól tudod, hogy mi szamurájok át tudjuk venni a hatalmat a gazdánktól. Miután magamhoz ragadtam az irányítást a terminálban, halálos dózis stirabolt fecskendeztem szegény Nergalba a repülőtéri vécében. A biztonság kedvéért mindig hordok magammal egy aranylövésre valót.
Yoshida tátott szájjal meredt üldözőjére.
– Te nem vagy normális! – jelentette ki ingerülten, de a hangja elcsuklott a meghatottságtól.
– Bíztam benne, ha megfenyegetlek a prosectióval, felveted a párbaj gondolatát – folytatta zavartalanul a szamuráj –, annyira meg ismerlek, hogy mindig tartod a szavad. Most viszont magaddal kell vinned Alaszkába, ha nem akarod, hogy széttépjenek miattad Nergal testvérei!
Yoshida elmosolyodott, és visszacsúsztatta hüvelyébe a katanát.
– Bolond nigger – mondta lágyan, és összeütötte öklét barátjáéval, ahogy gyerekkorukban. – A vendégem vagy az Isten háta mögé, de előre szólok, csak az odautat állom!
– Szarrágó ferdeszemű – nevetett fel Fujimoto, aztán megölelték egymást.
Tanaka kifejezéstelen arccal fogadta, hogy újabb utassal bővül az Ahasvérus legénysége, főleg miután Yoshida tekintélyes bankjegyköteggel szerelte le esetleges ellenvetéseit.
A két barát rövidesen együtt támaszkodott a csempészhajó korlátjának.
Tekintetük örökre búcsút vett a zingarák uralta világ partjaitól.
Szívükben mégsem lelt otthonra a kétségbeesés, hiszen tudták: soha többé nem térnek vissza a paraziták birodalmába, hogy vérrel és szabadsággal fizessenek a boldogság látszatáért.