Rózsika(Pergamen)

Hideg decemberi éjszaka volt. A tanya csendesen állt a behavazott mező közepén. A házban békesség és nyugalom honolt. A gyerekek összebújva aludtak a kemencesutban, mellettük doromboló kismacskák élvezték a lassan kihűlő konyha melegét. Bodri is elszunnyadt óljában. Jóska félálomban mocorgást észlelt, odébb lökte a karjának dőlő testvérét, motyogott valamit, majd hátára fordulva halkan horkolni kezdett. Az istálló ablakából halvány fény derengett, megtörve az éj fagyos szürkeségét. Bori tehén panaszosan bőgött. Az apa legidősebb fiával serényen és izgatottan tevékenykedett körülötte. Bori ugyanis hamarosan anyai örömök elé néz, a vajúdási folyamat az utolsó szakaszához érkezett. Egy-egy erőteljes nyomás után már az apró borjúlábak is megjelentek. A vödör víz készenlétben állt, az apa éppen a kezét mosta, Pali pedig kötelet keresett, hátha segíteniük kell az anyaállatnak a kitolásban. Mindketten izgultak, mert Borinak, mint legfiatalabb tehenüknek ez volt a legelső ellése, és már órák óta csak szenvedett minden eredmény nélkül. A helyzetet az is súlyosbította, hogy a kisborjú nem fejfekvésben, hanem lábával előre helyezkedett el a szülőcsatornában. A tehén egyre nagyobbakat nyögött, de a két kis láb nem jutott előbbre.
– Nincs mese- mondta az apa.- Nekünk kell kihúzni.
Fia hevesen Bori felé indult, véletlenül meglökte a vödör szélét, a jeges víz végigfolyt a szalmán, hatalmas tócsát vont lábuk köré. Szegényes, toldozott-foltozott lábbelijük hamarosan átázott.
– Na- legyintette képen a családfő a megszeppent fiút.-Nem tudsz vigyázni? Irány a kút, hozol másikat!
A zajra Jóska is felébredt. Ködmönét magára kapva kidugta fejét az udvarra.
– Mit csinálsz Pali?- kérdezte.
– Ellik a Bori.
Jóska a hírre becsukta maga mögött az ajtót, és elindult az istálló felé.
– Menj vissza!- szólt rá Pali.
– Én is segíteni akarok!
Az idősebb testvér a nagyobbak fölényével tekintett öccsére:
– Te?! Csak hátráltatnál minket. Menj vissza, apánk megharagszik.
A kisfiú úgy csinált, mint aki szót fogad bátyjának, engedelmesen belépett a házba, de amikor Pali eltűnt az istállóban, utána osont, és csöndesen meghúzódott az egyik sarokban. Hétévesen már foglalkoztatta az élet és a halál kérdése, ezek közé tartozott a születés is. Szüleitől hiába kérdezett erre vonatkozóan bármit is, sosem kapott feleletet. Tágra nyílt szemekkel figyelte apja ténykedését. A nehéz kezdet után a folytatás már sokkal könnyebben ment. A borjú lábára hurkolt kötél segítségével hamar világra segítették az új jövevényt. Az anya büszkén szagolgatta újszülöttjét, gyengéd nyelvcsapással nyalogatta a felállással próbálkozó állatot.
– Most már előjöhetsz!- fordult a sarok felé a férfi.
Jóska riadtan bújt elő a félhomályból.
– Édesapám tudta, hogy itt vagyok?
– Hát persze. De nem haragszom.- A jól végzett munka, az egészségesnek látszó kisborjú elégedettséggel töltötte el az apát, aki emiatt fiával is engedékenyebben viselkedett.
– Gyere csak közelebb! Megnézheted.
– Milyen aranyos- kiáltott fel elragadtatottan a kisfiú, amint az első próbálkozás után összerogyó apró állatot figyelte. A kicsi nem adta fel, botladozva kereste a meleg tejet kínáló tőgyet.
– Adott már neki nevet, édesapám?
– Még nem, de tudod mit? Nevezd el te, fiam. Sőt, ha akarod, egészen a tied lehet. Neked adom.
Jóska szeme felragyogott az örömtől:
– Tényleg az enyém lehet?
– Ha akarod. De akkor neked kell őt gondoznod. Mindennap meg kell etetni, almot cserélni. Meg tudod csinálni? Vállalsz ekkora felelősséget?
A kisfiú ennél nagyobb megtiszteltetést elképzelni sem tudott, hogy saját borja lehet. Ezek szerint már felnőttszámba veszik. Sugárzó arccal felelte:
– Meg tudom csinálni, édesapám.

Így aztán Rózsi, a borjú ugyanis ezt a nevet kapta, jó kezekbe került, és Jóska felügyelete alatt megkezdhette gondtalan borjúéletét. A kisfiú lelkiismeretesen ellátta, ami eleinte nem okozott túlzott megerőltetést, hiszen egy darabig még szopott. Naponta többször odament hozzá, simogatta, becézgette. Kicsit el is kényeztette, mert egy idő múlva csak Jóska tenyeréből volt hajlandó enni. Délutánonként a hátsó udvarba is kiengedték, ahol a két „ gyermek” vidáman hancúrozva köszöntötte a tavaszt. Az évszakok gyorsan változtak, a valamikori borjúból csodálatos növendék üsző lett. Hamarosan elérkezett annak is az ideje, hogy a szomszéd tanyáról a bika meglátogassa, és maga is anyává legyen, hogy attól kezdve tejével segítse a tanya lakóit. Teltek múltak az évek, Jóska kamasszá cseperedett, de szeretete Rózsi iránt mit sem változott. Társai néha csúfolták is, hogy Rózsi a menyasszonya, olyan szeretettel beszélt róla. Ám a fiú ezzel mit sem törődött. Egy őszi délután a távolban lakó nagyszüleihez küldték segíteni, ugyanis nagyapjának eltörött a lába, a beteges nagyanyja pedig nem tudta egyedül ellátni a ház körüli teendőket. A sérülés lassan gyógyult, a fiú egy hónapig maradt, s miután hazaérkezett, első útja az istállóba vezetett. Rózsinak azonban hűlt helyét találta. Lélekszakadva rohant a konyhába, ahol anyja bűntudatos tekintete fogadta.
– Édesanyám, hol van Rózsi?
– Kérdezd apádtól- felelte az asszony szemlesütve.
Az apa félrevonta a fiút:
– Te már nagy vagy, meg kell értened. Az állatok azért vannak, hogy levágjuk és megegyük őket. Rózsi már nem adott annyi tejet, mint régebben, a húsa viszont még finom…
– Nem- ordította Jóska- az én Rózsikám! Meghalt! Nem, ugye nem igaz!
Holott a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy nagyon is igaz.
Kétségbeesetten elrohant a mező felé.
– Maradj itt, még nem fejeztem be!- dörgött az atya.
A fiú nem hallgatott rá, könnyben úszva száguldott el, minél messzebbre az áruló apától.
Pali talált rá órákkal később egy bokorban gunnyasztva.
– Nézd, ezt eltettem neked emléknek, Rózsikától- mondta a bátyja, és átnyújtott a még mindig zokogó fiúnak egy pergament.